Bizonyítványosztási időszak van, amikor bizonyítványos fotók és posztok borzolják az ember idegeit. Azokét, akinek kitűnő, és akinek nem, aki posztolja, és aki nem posztolja, akinek fontos és akinek nem, aki büszke és aki nem. Hol van a kutya elásva?
A Pozitív Fegyelmezésben az alapján nézünk a dolgokra, hogy mit tanít a gyereknek hosszú távon. Szóval nézzük meg, mit tanít a bizonyítvány!
Annak, aki kitűnő, azt, hogy soha nem szabad hibáznia, mert azzal elveszíti a megszerzett státuszát.
Annak, akinek gyengébb a bizonyítványa, azt, hogy ő kevésbé jó mint a társai.
A tanulásról azt, hogy egyszer lehet nekifutni, és aztán le lehet mérni a sikert. Pedig valójában a tanulás egy folyamat, amiben semmi nem végleges, hanem folyamatosan formálódik.
Az erőfeszítésről és a fejlődésről azt, hogy a gyengék fegyvere. A legjobbaknak erőfeszítés nélkül is megy, de ha te nem vagy ilyen szerencsés, akkor talán erőfeszítéssel még javíthatsz valamit a helyzeteden. Pedig akár azt is tanithatnank, hogy ezek fontosabbak a tudásnál, és akkor a gyerekek nem elkerülni igyekeznének ezeket, hanem motiváltak lennének a kitartó munkára és a nehéz feladatokkal való megküzdésre.
A hibákról azt, hogy minden áron el kell kerülni őket, hogy a butaság és bénaság jelei. Pedig a hiba a tanulás része, sőt, a legjobb alkalom a tanulásra. Ha ezt a szemléletet adnánk át a gyerekeknek, akkor sokkal magabiztosabbak, kockázatvállalóbbak, kezdeményezőbbek, kreatívabbak lehetnének.
A képességekről azt, hogy van, akinek több van és van, akinek kevesebb, és ez végleges. Pedig minden ember ügyes egyes dolgokban és kevésbé tehetséges másokban, és ráadásul folyamatosan fejlődhet, fejlesztheti magát. Ezzel az üzenettel azonban teljesen lemondunk a fejlődésről, hiszen van, akinek nincs rá szüksége, másoknak meg úgysincs esélye rá. Ráadásul még azt az érzést is kelti, mintha az ember olyan képességekkel rendelkezne, mint a magyar nyelv és irodalom vagy a környezetismeret.
Mit kellene tanítania? Például önismeretet, hiszen arról ad visszajelzést , hogy a gyerek miben jó és miben kevésbé. Igaz? Nem igazán. Tegye fel a kezét, akinek az önismeretében fontos szerepet játszik az, hogy irodalomból jó, környezetből meg közepes. Tegye fel a kezét, aki ezek alapján találta meg a helyét az életben! Az a baj, hogy nemcsak hogy nem releváns információk ezek de még csak nem is igazán létezőek. Az ember nagyon sok mindenben lehet jó, például szervezésben, konfliktuskezelésben, folyamatok átlátásában vagy nyilvános beszédben, millió dologban, ami meghatározza majd az életet, a sikereit, a karrierjét, az emberi kapcsolatait. De környezetből, na abból nem lehet jónak lenni. Nem létezik ez a képesség, de ha létezne, sem lenne fontos. Az ember környezetismeret jegyét az érdeklődése és a tanár tanítási módjával való összhangja határozza meg, nem a vele született környezetismeret képessége. Az a szomorú helyzet, hogy a tantárgyi teljesítmény nemhogy karrierválasztásra de még egyetemválasztásra sem alkalmas! Hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy ugyanazok a képességek tesznek sikeressé egy magyar-töri szakos tanárt, mint egy ügyvédet vagy újságírót! A bizonyítvány akkor fejlesztene önismeretet, ha valahogy így nézne ki: Pistike továbbra is hihetetlen elmélyülten és kitartóan tud dolgozni, nagyon jó az íráskészsége, kifejezően és nagy képzelőerővel, a részletekre odafigyelve ír. Rengeteget fejlődött ebben az évben az érzelmi intelligenciája, segítőkész és empatikus nem csak a barátaival de a többi társával is. Nagyon érdeklik a macskák és a zene. Szeretne fejlődni a saját magáért való kiállásban és szeretne több időt szánni a zenélésre.
Mondhatnánk, hogy a belefektetett munkáról ad visszajelzést, de az még kevésbé lenne igaz, hiszen akinek jól megy a hallás után tanulás, az szinte erőfeszítés nélkül lehet kitűnő.
Sokan mondják, hogy az a baj hogy nem csak a kitűnő bizonyítványra kell büszkének lenni, mert az nem mindenkinek megy. Ugyanakkor szerintem ha lelkesen büszkék vagyunk egy gyengébb bizonyítványra, azzal azt üzenjük, hogy tőle már ez is nagy teljesítmény. Nem kellene hogy ez feltétlenül így legyen, ha nem az 5-ös lenne az alap, amiből a hibákért levonnak, hanem mondjuk a 3-as lenne az átlagos, megfelelő teljesítmény, és 4-est meg 5-öst azokból (a nem feltétlenül tantárgyakból, hanem akár témakörökből vagy akár kompetenciákból) lehetne elérni, amibe a gyerek extra energiát, munkát fektet vagy nagyon tehetségesnek mutatkozik.
Akkor hogyan álljon az ember a gyereke bizonyítványához? Szerencsére a bizonyítvány által sugallt üzeneteket lehet kompenzálni, de ehhez érdemes először megtudni hogy a gyermekünknek mit jelent a bizonyítvány. Ehhez érdemes sokat beszélgetni, sokat kérdezni és valóban odafigyelni a válaszra. Ha a gyerekünknek fontos a bizonyítvány és sokat tett érte, akkor persze, hogy lehet örülni a sikerének vagy együttérezni a kudarcával, miközben segítünk neki megérteni, hogy ez semmilyen módon nem ad visszajelzést az ő személyiségéről vagy a képességeiről. Ha el van keseredve, akkor érdemes segíteni neki megtalálni, hogy ő miben jó, és ha már ezen dolgozunk, akkor olyan tulajdonságokat, készségeket és képességeket keresni, amik tényleg fontosak az életben (empátia, tolerancia, kitartás, kreativitás, segítőkészség, kommunikációs készség, stb stb stb).
Ha a gyerekünket nem érdekli a bizonyítványa, akkor pedig arról lehet beszélgetni, hogy mi lehet a haszna egy jobb bizonyítványnak és mit lehetne tenni, hogy ezt elérje.
Ne a bizonyítvány határozza meg a gyerekünkről alkotott képünket! Nincs szükségünk az iskola szemüvegére, hogy lássuk, milyen valójában, hiszen ismertük már iskolába lépés előtt, és ismerni fogjuk még jóval az iskola vége után is.
