Nehéz kérdés, hogy mit mondjunk az ünnepekről a gyerekeinknek. Ha vállasosak vagyunk, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért nem könnyű. Ráadásul a mesékből, az oviból és bölcsiből, a barátoktól és rokonoktól mind érkeznek történetmorzsák, amik jellemzően pont nem illeszkednek abba, amit mi mondtunk. Így jönnek a kétségek: Átverem a gyerekemet a Mikulással? Mikor kell megtudnia az igazat? Hogy kíméljem meg a csalódástól? Mit mondjak, ha rakérdez az ellentmondásokra?
Akkor a legkönnyebb a jó nyomon maradni, ha a Mikulás-kérdést annak tekintjük, ami: egy szokásnak. Egy szokásnak, amiben azt játsszuk a gyerekeinkkel, hogy az ajándékot a Mikulás hozza. Nem több ez, mint egy szerepjáték, és szerintem ekként érdemes rá tekinteni. Egy szerepjátékban az ember nem tesz meg a világon mindent, hogy a gyerek rá ne jöjjön, hogy a játéka nem igaz, nem szól rá a nagymamára, ha véletlenül az aktuális szerep helyett a nevén szólítja a gyereket, és nem bonyolódik újabb történetekbe, ha a gyerek feltesz egy kérdést. Eljátsszuk ezt a játékot, de néha ki is kacsintunk belőle – így a gyerek maga döntheti el, hogy meddig játszik, és mikor lép ki belőle. Akkor fog, amikor kész van rá. Addig, amíg ez örömöt ad neki, addig az ellentmondások ellenére hinni fog benne, mert a gyermeki észlelés egészen másképp működik, mint a felnőttek logikus gondolkodása. Ha ő maga rakja össze a képet, akkor nem is lesz számára csalódás. Sőt, inkább büszkeséggel tölti majd el a felismerés!
De a Mikulás (Jézuska, Húsvétinyúl, stb) játék nem arra való, hogy ezzel zsaroljuk, fenyegessük vagy fegyelmezzük a gyereket. Persze a Pozitív Fegyelmezésben SEMMIVEL nem zsaroljuk vagy fenyegetjük a gyereket, így ez nem akkora meglepetés, de mégis fontos elmondanom, hogy ez akkor jó játék, ha azt játsszuk, hogy minden gyerek kap, ő is kap, biztosan kap, és nem kell azon szorongnia, hogy elég jó-e. Hogy miért, arról itt írtam: https://kepesveghjulia.com/2019/11/24/konnyu-a-mikulassal-fegyelmezni-de-erdemes-is/.
Nyugodtan válasszuk hát ki azt a történetet, ami nekünk a legszimpatikusabb, és ne aggódjunk amiatt, hogy ha mások mást mondanak. Ha rákérdez, hogy hogy járja be a mikulás egy éjjel alatt az egész világot, hogy ez a rengeteg mikulás a városban kicsoda, vagy hogy akkor kétszer jön-e, csizmapucoláskor és karácsonyfaállításkor, akkor mondjuk, hogy varázslat, kérdezzünk vissza, hogy ő mit gondol a kérdésről, vagy ragadjuk meg az alkalmat, hogy a szokásokról, azok különbségéről, az emberek különbözőségéről és annak elfogadásáról beszélni, ami úgyis sokkal fontosabb, mint az, hogy jézuska vagy angyalka. El lehet mesélni, hogy nálunk így tartják, Angliában meg úgy, de nálunk sem egy féle képpen. És nyugodtan el lehet mondani azt is, hogy vannak, akiknél az a szokás, hogy egymást ajándékozzák meg azok, akik szeretik egymást. Amikor az én 5 évesem ezt hallotta, gyorsan lestoppolta magának a Három Királyokat (minden spanyol kötődés nélkül, pusztán a történet szépsége miatt mi bizony őket is belekevertük a felfordulásba), de azóta már meggondolta magát, és mégis inkább Jézuskát szeretne. Fel sem merült benne, hogy ez kizárná a többi lehetőséget. Igaz, nem is most szembesül vele először, hiszen az én családomban mindenki nevet húz, és csak a húzott személynek ad ajándékot, és sem a húzás alkalmával, sem az ajándékozáskor nem csinálunk titkot abból, hogy miről szól ez az egész. De ha mégis azt választaná, hogy ezt a történetet fogadja el, azzal sem volna semmi baj, hiszen igazán csodálatos szokás. És miért is ne lehetne neki is beleszólása a családi hagyományainkba? Ettől nem válik kevésbé igazivá, viszont sokkal inkább a sajátja lesz! Ha pedig eljön az a nap, amikor már a gyermekünk maga meséli el, hogy mindez nem a valóság, akkor nyugtassuk meg őket, hogy velünk együtt, összekacsintva, folytathatják a játékot.
Fotó: Jonathan Borba from Pexels