Hogyan szúrtuk el az esti altatást, és aztán hogyan hoztuk helyre

Az utóbbi időben egyre hosszabbra húzódtak az altatások. Fülűnyúl dajdajozott és nem hagyta aludni Csajszibarackot sem, aki egyébként maga is nagyon igyekezett nem elsőként elaludni, én pedig egyre türelmetlenebbül viseltem a másfél – 2 órás, mindkettőnket lefoglaló programot. Úgyhogy elődöntöttük, hogy változtatunk.
Mivel maga az elalvás az ő felelősségük, és ha a fejem tetejére állok se tudom rájuk kényszeríteni, hogy gyorsabban elaludjanak, ezért inkább saját magunkról döntöttünk, arról, hogy mi mit fogunk csinálni. Az új rendszer az lett, hogy 8-tól mese, fél9-től lámpaoltás, 9-ig közöttük fekvés (ez eddig is így volt, de ami az újdonság), mi 9-kor (vagyis amikor a hosszú mutató teljesen felér) kijövünk. Ők pedig elfoglalhatják magukat, amíg sikerül elaludniuk.
Ezt az infót velük is megosztottuk, még valamikor napközben, és nagy meglepetésre nem borultak ki, sem akkor, sem amikor eljött az idő. Azt hittük, ez jó jel, de nem volt az. Miután kijöttünk, azonnal felkeltek, festettek, játszottak, röhögcséltek. Amikor Fülünyúl 11-kor hulla fáradtan csicsíja babáját követelt (ez az ő szóhasználata), akkor bementem, megszoptattam, és 3 perc múlva mindkettő aludt.
Ez nem egészen az volt, amit elképzeltem, de gondoltam, első napnak oké, meg hát ezen is túl kell esni, meg hát a két csaj kapcsolata sem volt annyira rózsás az utóbbi időben, jól jön az a csapatépítés. De a következő két nap is ugyanígy zajlott.
Két nap összekacsintós heherészés után a harmadik estére rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó! Szigorítottunk a szabályokon: az ágyban kell elfoglalniuk magukat, amíg elalszanak. A szabályok lefektetése azonban nem sikerült éppen kedvesre és határozottra, (márminthogy felváltva veszekedtünk velük) így aztán nem is vát be. Aznap este ugyan megszeppenve elaludtak gyorsan, de másnaptól ugyanúgy 11-ig hancúroztak, csak mindezt az ágyban, könyvekkel tették. Az elalvás is végül ugyanúgy cicivel, és így közvetve Csajszibaracknak is anyával sikerült. Szóval nem voltunk a helyzet magaslatán.


Muszáj volt pontosabban megfogalmazni, és határozottabban betartatni, a szabályokat (basszus) Ennek fényében másnap már délután elmondtam, az esti szopi alatt pedig ismét felidéztük, hogy mi is a rendszer: aki anyával-apával szeretne elaludni, annak ezt 9-ig van ideje megtenni, aki addig nem szeretne elaludni, az utána csöndben, ágyban fekve próbálhat elaludni egyedül. Ehhez, ahogy eddig is, választhatnak zenét, vagy hangoskönyvet, de csak a nyugisabbak közül, mivel az elmúlt pár napban a Süsü meg az Iszkiri korántsem szolgálta az elalvást.
Lelkesen bólogattak, de aztán, amikor a megvalósításra került a sor, már kevésbé lelkesedtek, nem számítottak rá, hogy komolyan gondolom, így először bepróbálkoztak a randalírozással, aztán a kimászkálással, és a mégisaludjvelem műsorral is, de sikerült minden alkalommal nyugodtan, kedvesen, határozottan visszakísérni őket az ágyukba. Fülűnyúl igencsak nekikeseredett, amikor rájött, hogy tényleg szopi nélkül kell aludni (mielőtt kijöttem, szóltam, hogy most lehet még szopizni, utána nem, dehát hitte is meg nem is), de mivel a bölcsiben és a nagyinál is remekül megy, ezért tudtam, hogy itthon is sikerülni fog.


És sikerült! Azóta mindkét gyerek tudja, hogy ez megy nekik: Csajszibarack igyekszik elaludni, amíg még benn vagyunk, de nem esik kétségbe, ha nem sikerül. Fülűnyúl általában már 3/4 9-kor mondogatja, hogy anya kimegy, és miután kijöttem, 5 perc után durmol. Mivel ez ilyen szuperül működik (hacsak Fülűnyúl nem délután 3 után kezdi a déli alvását), visszakérték és visszakapták a Süsüt is az alváshoz, mi pedig tovább csavartunk a dolgon, és heti 1-1 este csak anyás vagy csak apás alvás van. A családi béke pedig helyreállt.

20.55

Nem azért haragszom, amit csináltál, hanem mert nem mondtad meg az igazat! – De tényleg?

Avagy mit kezdjünk a hazugsággal?

Amikor a gyerekünk hazudik, azonnal megszólal a szülői vészjelzőnk, és pirosan villogni kezd. Ez a terület szinte mindenkinek vörös posztó, és általánosságban nagy az egyetértés abban, hogy erről azonnal le kell szoktatni. Mi lesz belőle különben később???

Ugyanakkor, bármennyire tűnik is egyértelműnek a hazugság morális megítélése, a valóságban a felnőtt világban ez erősen szürke zóna. Vannak helyzetek, amikor a hazugság társadalmilag elvárt az igazsággal szemben (pl: a “De örülök, hogy látlak!”, “Fodrásznál voltál, jó a hajad!”, “Köszönöm, jól vagyok.” és a “Nagyon finom volt a süti köszönjük.” például a legtöbb esetben jóval elfogadottabbak, mint az igazság). És még egy millió másik helyzet van a felnőtt világban, amikor a hazugság szürke zóna. Nem szoktak felszaladni a szemöldökök, ha az ember azt mondja az ellenőrnek, hogy csak otthon felejtette a bérletét, vagy a parkolóőrnek, hogy csak egy pillanatra szaladt el, amikor egy programra “sajnos közbejött valami”, de még akkor sem, amikor valaki a gyerekének azt mondja, hogy ha nem jön, akkor ott hagyja a játszótéren, a csoki amit kapott elfogyott, a Mikulás pedig nem hoz ajándékot ha így viselkedik. És ebből nem csak az a tanulság, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk, mostantól tessék nekünk felnőtteknek is erkölcsösebb életet élni, hanem az is, hogy a társadalmunkban a hazugságnak megvan a helye és a szerepe. És mivel a gyerekek (is) arra figyelnek, amit csinálunk, nem pedig arra, amit mondunk, ezért nem fogjuk tudni őket megvezetni azzal, ha hangosan, sokszor, vagy dühösen ismételgetjük hogy a hazugság bűn.

Persze egy percig sem állítom, hogy ne lenne a hazugságnak olyan árnyalata, ami egyértelműen elfogadhatatlan. Ilyen például az, amikor rosszindulatból, vagy ártó szándékból hazudik valaki. Szerencsére azonban minden más olyan tett, ami rosszindulatból vagy ártó szándékból születik, az pont ugyanígy tilos, ezért ezt kérdéskört ebből az irányból hatékonyabban és egyértelműbben meg lehet fogni: másnak ártani, (nem fizikai) fájdalmat okozni az eszköztől többé-kevésbé függetlenül tilos.

A tapasztalat az, hogy a gyerekek koránt sem ártó szándékkal szoktak hazudni, hanem épp ellenkezőleg: azért hazudnak, hogy elkerüljék a büntetést, a szidást, vagy a kritikát, vagy akár csak azt, hogy haragudjunk rájuk vagy csalódást okoznak nekünk, az legalább akkora szorongást kelt bennük, mert ők még nem biztosak abban, hogy a hibáik ellenére is feltétel nélkül elfogadjuk és szeretjük őket. (Vajon nekünk milyen szerepünk van az ő kételyeikben?) Amikor hazugságon kapjuk őket, akkor könnyen mondjuk, hogy “nem azért haragszom, amit csináltál, hanem azért, mert nem mondtad meg az igazat”. De érdemes őszintén magunkba nézni: ha nem lett volna hazugság, akkor sem haragudnék azért, amit csinált?

A hazugságnak egy másik árnyalata a vetítés, a valóság elferdítése, azaz fantáziahazugság, ami az óvodások esetében kornak megfelelő viselkedés, a fantázia erőteljes működésével és a valóság és képzelet határának bizonytalanságával magyarázható. Jane Nelsen szerint ezt a fajta hazugságot végképp nem érdemes ezt a viselkedést pellengérre állítani. Inkább, amikor csak lehetséges, be kell szállnunk a játékba, és lelkesen figyelni, ahogy a gyermekünk kreativitása fejlődik.

Persze az igazmondás mindig jobb, mint a hazugság (bár az elhallgatásra ez már nem feltétlen igaz), de ehhez megfelelő eszközökkel (vagy képességekkel) kell rendelkeznünk, amik kiválthatják a hazugságot – például tudnunk kell visszautasítani megbántás nélkül, és felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért, el kell tudnunk viselni mások haragját, vagy neheztelését. Ezeken a területeken rengeteget segíthetünk a gyerekeinknek a Pozitív Fegyelmezés eszközeivel, és a saját személyes példánkkal. De ehhez először magunkba kell néznünk, hogy lássuk, hogy vajon az, ahogy mi kezeljük ezeket a helyzeteket, az vajon az-e, amit tanítani akarunk.

Na de térjünk mostmár a lényegre! Mit tehetsz, ha a gyereket hazugságon kapod?

Mint minden más viselkedésnél, itt is a viselkedés mögötti okot kell megkeresni és kiiktatni. Ha a gyerekem azért hazudik, mert fél a következményektől, akkor érdemes olyan következményeket bevezetni, amik nem félelmetesek, hanem a hiba helyreállítását tűzik ki célul, és érdemes energiát fektetni abba, hogy megmutassuk és megtanítsuk a gyereket, hogy a hibák nem szégyellni való dolgok, hanem az élet és a tanulás természetes velejárói, amik nélkül nem létezhet siker. Ha a gyerek azért hazudik, mert el szeretne érni valamit, akkor tanítsunk neki jobb eszközöket, amikkel elérheti a célját.

Kerüljük el azokat a helyzeteket, mondatokat, amik hazugságra ösztönöznek, például a “Meg ne tudjam…” kezdetű mondatokat. Ha tudod, hogy nem, akkor ne kérdezd meg, hogy megmosta-e a kezét, inkább kérdezd azt, hogy mit kellene csinálnia evés előtt.

Nem érdemes direkt támadást indítani a hazugság ellen akkor sem, amikor épp hazugságon kapjuk a gyereket, elegendő csak átlátni a szitán, és a hazugság mögött meghúzódó problémát kezelni. Például ha azt mondja, hogy Amikor letagadja, hogy ő volt, fókuszáljunk a helyrehozásra. Ha szembesítjük, maradjunk tárgyilagosak: “Én azt gondolom, hogy ma már ettél csokit.” “Én úgy láttam, hogy te lökted fel”. Azt is kimondhatod őszintén, hogy neked ez hazugságnak tűnik. Ha azt is hozzáteszed, hogy az emberek általában akkor hazudnak, ha félnek valamitől, esetleg megkérdezed, hogy vajon te mit te mit tehetsz, hogy el merje neked mondani az igazat, akkor nem valószínű, hogy úgy érzi majd, hogy védekeznie kell.

Ne hagyd magad manipulálni! Ha tudod, hogy azért hazudik, hogy elérjen valamit, amit nem kapna meg, ha az igazat mondaná, akkor mondj nemet más indokkal, vagy ellenőrizzetek közösen! Ha a testvérét próbálja bemószerolni, akkor ajánlj neki eszközöket, amivel maga oldhatja meg a problémát! Ha nem ér célt a hazugsággal, akkor nem is fogja használni, hiszen minek?

Értékeld, amikor egy nehéz helyzetben igazat mond! Adj pozitív visszajelzést, emeld ki a bátorságát, őszinteségét, becsületességét, felelősségvállalását, és segíts neki a helyrehozásban! Alakítsd úgy, hogy jobban megérje az igazat mondani, mint egy hazugságot!

Mesélj neki a hazugság természetes következményérő:, a bizalomvesztésről meséken (például a Farkast kiáltó juhász), saját történeten, bábozáson, beszélgetéseken keresztül.

De a legfontosabb: teremts annyira biztonságos, szeretetteljes és elfogadó közeget, amiben el merik mondani az igazat.

Mikulás, Jézuska, Húsvéti nyúl – Átverés vagy varázslat?

Nehéz kérdés, hogy mit mondjunk az ünnepekről a gyerekeinknek. Ha vállasosak vagyunk, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért nem könnyű. Ráadásul a mesékből, az oviból és bölcsiből, a barátoktól és rokonoktól mind érkeznek történetmorzsák, amik jellemzően pont nem illeszkednek abba, amit mi mondtunk. Így jönnek a kétségek: Átverem a gyerekemet a Mikulással? Mikor kell megtudnia az igazat? Hogy kíméljem meg a csalódástól? Mit mondjak, ha rakérdez az ellentmondásokra? 

Akkor a legkönnyebb a jó nyomon maradni, ha a Mikulás-kérdést annak tekintjük, ami: egy szokásnak. Egy szokásnak, amiben azt játsszuk a gyerekeinkkel, hogy az ajándékot a Mikulás hozza. Nem több ez, mint egy szerepjáték, és szerintem ekként érdemes rá tekinteni. Egy szerepjátékban az ember nem tesz meg a világon mindent, hogy a gyerek rá ne jöjjön, hogy a játéka nem igaz, nem szól rá a nagymamára, ha véletlenül az aktuális szerep helyett a nevén szólítja a gyereket, és nem bonyolódik újabb történetekbe, ha a gyerek feltesz egy kérdést. Eljátsszuk ezt a játékot, de néha ki is kacsintunk belőle – így a gyerek maga döntheti el, hogy meddig játszik, és mikor lép ki belőle. Akkor fog, amikor kész van rá. Addig, amíg ez örömöt ad neki, addig az ellentmondások ellenére hinni fog benne, mert a gyermeki észlelés egészen másképp működik, mint a felnőttek logikus gondolkodása. Ha ő maga rakja össze a képet, akkor nem is lesz számára csalódás. Sőt, inkább büszkeséggel tölti majd el a felismerés!

De a  Mikulás (Jézuska, Húsvétinyúl, stb) játék nem arra való, hogy ezzel zsaroljuk, fenyegessük vagy fegyelmezzük a gyereket. Persze a Pozitív Fegyelmezésben SEMMIVEL nem zsaroljuk vagy fenyegetjük a gyereket, így ez nem akkora meglepetés, de mégis fontos elmondanom, hogy ez akkor jó játék, ha azt játsszuk, hogy minden gyerek kap, ő is kap, biztosan kap, és nem kell azon szorongnia, hogy elég jó-e. Hogy miért, arról itt írtam: https://kepesveghjulia.com/2019/11/24/konnyu-a-mikulassal-fegyelmezni-de-erdemes-is/.

Nyugodtan válasszuk hát ki azt a történetet, ami nekünk a legszimpatikusabb, és ne aggódjunk amiatt, hogy ha mások mást mondanak. Ha rákérdez, hogy hogy járja be a mikulás egy éjjel alatt az egész világot, hogy ez a rengeteg mikulás a városban kicsoda, vagy hogy akkor kétszer jön-e, csizmapucoláskor és karácsonyfaállításkor, akkor mondjuk, hogy varázslat, kérdezzünk vissza, hogy ő mit gondol a kérdésről, vagy ragadjuk meg az alkalmat, hogy a szokásokról, azok különbségéről, az emberek különbözőségéről és annak elfogadásáról beszélni, ami úgyis sokkal fontosabb, mint az, hogy jézuska vagy angyalka. El lehet mesélni, hogy nálunk így tartják, Angliában meg úgy, de nálunk sem egy féle képpen. És nyugodtan el lehet mondani azt is, hogy vannak, akiknél az a szokás, hogy egymást ajándékozzák meg azok, akik szeretik egymást. Amikor az én 5 évesem ezt hallotta, gyorsan lestoppolta magának a Három Királyokat (minden spanyol kötődés nélkül, pusztán a történet szépsége miatt mi bizony őket is belekevertük a felfordulásba), de azóta már meggondolta magát, és mégis inkább Jézuskát szeretne. Fel sem merült benne, hogy ez kizárná a többi lehetőséget. Igaz, nem is most szembesül vele először, hiszen az én családomban mindenki nevet húz, és csak a húzott személynek ad ajándékot, és sem a húzás alkalmával, sem az ajándékozáskor nem csinálunk titkot abból, hogy miről szól ez az egész. De ha mégis azt választaná, hogy ezt a történetet fogadja el, azzal sem volna semmi baj, hiszen igazán csodálatos szokás. És miért is ne lehetne neki is beleszólása a családi hagyományainkba? Ettől nem válik kevésbé igazivá, viszont sokkal inkább a sajátja lesz! Ha pedig eljön az a nap, amikor már a gyermekünk maga meséli el, hogy mindez nem a valóság, akkor nyugtassuk meg őket, hogy velünk együtt, összekacsintva, folytathatják a játékot.

Fotó: Jonathan Borba from Pexels

Advent nálunk – csoki és ajándékdömping nélkül

Nagy rajongója vagyok a karácsonynak, a lányom pedig még nálam is lelkesebb, ezért nem szívesen mondanék le a csodát hosszabbra nyújtó adventi kalendáriumról. De mivel nem szeretném, hogy csokit és édességet egyenek, ezért nem szívesen veszek nekik ilyet. Úgy érzem, ajándékból is kapnak eleget ebben az időszakban, nem szívesen fejelném meg ezt további 24-gyel, ezért apróságokkal sem szívesen töltöm meg a naptárat. Mi találtunk egy módot, ahogy az advent egy egész évben várt, izgalmakkal és meghittséggel teli időszak az egész családnak, és bár nem része a Pozitív Fegyelmezés, mégis szeretném ezt veletek is megosztani, hátha tudtok belőle ötleteket meríteni ti is!

Van naptár – Nincs naptár

A legtöbb bölcsis – ovis kisgyereknek még nagyon nehezen megy az önmegtartóztatás, a kísértésnek való ellenállás, én viszont szerettem volna, ha az adventi naptár nem konfliktus-, hanem örömforrás. Ezért eleve sikerre rendezkedtem be – olyan “naptárat” választottam, ahol nem kell minden nap kibírni, hogy nem nyithat ki még egyet, hanem lehet csak az aznapinak örülni. Az első, egyébként sikeres kísérlet erre egy szép karácsonyi doboz volt, amiben (az akkor még alig 2 évesnek nem is minden nap, csak időnként) varázslatosan újra és újra felbukkant az aznapi meglepetés. Aztán a következő évben szerettem volna, ha követni lehet az idő múlását, ezért a karácsonyi dobozban minden nap megjelent egy új boríték, és ebben volt a meglepi – a borítékok pedig karácsonyfa alakban gyűltek a falon, amíg teljes nem lett a kép és el nem jött a Szenteste. Az utóbbi két évben azonban már nincs se doboz, se boríték, csak a meglepi érkezik, mégpedig kacsaháton.

De hogy jön a kacsa a karácsonyhoz?

Kérdezhetitek teljes joggal! Nos, ez egy mókás történet. Onnan indul, hogy mi az, ami nálunk a borítékba került. Mint említettem, környezetvédelmi, egyszerűbb gyermekkori, pénztárcabaráti és lakásrendbentartási (KonMari) okokból a minden napra egy apróság ötletét az adventi hagyományok megtervezésének igen korai szakaszában elvetettem. Helyette az volt a tervem, hogy egy nagyobb, de részletekre bontható ajándék darabjai lapulnak majd a csomagban, és nagy lelkesedésemben meg is vettem egy emberi test kirakót, ami éppen 24 darabból állt, de gyermekeim édesapja valami megmagyarázhatatlan okból abszurdnak találta az ötletet, hogy egy fél vérerekkel átszőtt kezet kapjon a lányunk advent első vasárnapján. Megpróbálhattam volna további darabokra szedhető, de (ezzel a játékkal ellentétben) darabjaiban is élvezhető játékot találni erre a célra, de végülis ehelyett az élménykalendárium mellett tettem le a voksomat.

Elkezdődött hát a lehetséges programok összegyűjtése és saját készítésű nyomtatható kártyákra varázslása. Nem akartam sem nagy költségvetésű, sem nagyon fárasztó programokat a hétköznapokra, csak szerettem volna inkább az otthonlétet meghittebbé és varázslatosabbá tenni! Egészen sok program adódott természetesen Szent MIklós érkezésével (csizmasuvickolás, csomagbontás, ilyen-olyan kikerülhetetlen mikulásrendezvények) karácsonyi készülődéssel (lakásdíszítés, karácsonyi vásár, adventi koszorú készítés és gyújtás, karácsonyfa megvásárlása, feldíszítése, mézeskalácssütés), és a téli programokkal (hógolyózás, hóemberépítés, szánkózás), ez utóbbiakra a globális felmelegedésnek köszönhetően már nem lehet stabilan számítani, ezért további ötletekre volt szükség. Az internetet böngészve találtam rá a talán hagyománynak még nem is nevezhető friss amerikai ‘Elf on the shelf’ (‘manó a polcon’) szokásra, miszerint egy huncut kismanó minden éjszaka valami huncutságot csinál, aminek a nyomait a gyerek másnap megtalálja. A történet és a könyv, amire az ötlet épül, korántsem Pozitív Fegyelmezésbarát: a manó a sztori szerint azért van ott, hogy meglesse, hogy jól viselkedett-e a gyerek, hogy ezalapján el tudja dönteni a Télapó, hogy jár-e az ajándék. Hogy mennyire nem értek ezzel egyet, arról külön poszt szól itt. A huncutkodó játék ötlete viszont nagyon megtetszett. Nem volt viszont otthon manónk, pláne olyan manónk nem, amihez bármiféle kötődése lett volna a gyereknek, volt azonban otthon egy adag fürdőkádba való filléres gumikacsánk, amiket azidőtájt minden esti fürdésnél minimum fél órát kellett szinkronizálnunk a ded szórakoztatására. Így esett a kacsákra a választás, hogy meg elfontheshelf-ezzék az advent 13. napját.

A huncut kacsák azonban váratlan sikert arattak: érkezésük másnapján a gyermek kifejezte kíváncsiságát a további tevékenységeikkel kapcsolatban. Így aztán lettek további tevékenységeik, egészen karácsonyig, és még azon is túl. És még mielőtt a következő évi adventi naptáron törni kezdhettem volna a fejem, a lelkes célközönség már ismét várni kezdte a kacsákat. Így történt hát, hogy mostanra sem doboz, sem boríték nem maradt nálunk, azonban december 1.-re virradóra előkerülnek a huncut kacsák, és egészen a két ünnep között esedékes vidéki családlátogatásig minden éjjel hoznak egy programkártyát és rendetlenséget csinálnak a lakás valamely pontján.

És hogy milyen gazságokon törik a fejüket ezek a huncutok?

Strandoltak már mosdókagylóban, tartottak olvasóklubbot a szekrényben, piknikeztek az ablakban, kipróbálták a legújabb társasjátékot, szánkón bevontatták a karácsonyfát, kiszórták a lisztet és hóangyalt csináltak benne, autóversenyeztek a Varázspallón, beköltöztek a hűtőbe, zsugáztak az Uno kártyával… És ki tudja min törik a fejüket idén?

És mi kerüljön a kalendáriumba?

Az élménykalendáriumhoz kb. 30 kártyával készülök, és esténként döntöm el, hogy másnapra melyik legyen az a program, amit a kacsák meghoznak. A fent említetteken kívül idén ezek a programok várhatók:

  1. Korcsolyázás
  2. Fényfestés a Bazilikánál
  3. Közös karácsonyfadísz-készítés
  4. A karácsonyi csomagolópapír készítését idén felváltja a környezetbarát karácsonyi csomagoló textil festése (ami így sajnos jövőre már nem lesz bevethető)
  5. Karácsonyi dalok tanítása a kistesónak
  6. Táncikálás karácsonyi zenére (Kormorán: Betlehemi királyok, legfőképpen)
  7. Lángoscsillag-sütés (nem tudom, lehetséges-e csillag alakú lángost sütni, de amióta a férjem megismerte a 6. pontban említett zenét, azóta játszik a gondolattal)
  8. Karácsonyi ajándékdoboz összeállítása egy rászoruló kisgyereknek
  9. Meglepetések (tavaly készített karácsonyfadíszek és az idén sütött mézeskalácsok) elrejtése a környéken, “vigyél haza” felirattal
  10. Karácsonyi párnacsata
  11. Táborozás a karácsonyfa körül
  12. Kuckóépítés és karácsonyi meseolvasás a kuckóban (a mi karácsonyi szupermesénk: Lackfi János Karácsonyi vándorok című könyve)
  13. Játsszuk el a kis Jézus történetét a betlehemünkkel
  14. Karácsonyi manó készítés (tudjátok, olyan nagyszakállú, szemnélküli, nagysapkás skandináv manó)
  15. Gesztenyesütés
  16. (alkoholmentes) karácsonyi puncs főzés és ivás
  17. Illatos fürdőgolyó készítés és hatalmas pancsolás
  18. Játszóterezés sötétben

Könnyű a mikulással fegyelmezni – De érdemes is?

Photo by cottonbro from Pexels

Így Mikulás környékén nagy a kísértés, hogy rá hivatkozzunk, amikor szemünk fénye nem úgy viselkedik, ahogy mi szeretnénk. Nagy az esély rá, hogy ha megemlítjük a hosszúszakállú pirosruhást, akkor azonnal jobb belátásra tér. De vajon mit tanul közben a világról?

Ha a Mikulás csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot, az azt jelenti, hogy vannak rossz rossz gyerekek is. Ha vannak rossz gyerekek, akkor vajon mitől függ, hogy valaki jó vagy rossz gyerek? Aki valami rosszat csinál, az már rossz? A jó gyerekek soha nem hibáznak? Ha én hibáztam és csináltam valami rosszat akkor érdemes letagadnom, nehogy megtudja a Mikulás? És ha én rosszalkodtam és mégis kapok ajándékot, akkor valamennyit meg lehet úszni büntetlenül?

És mit üzen mindez arra az időre, amikor már nem hisz majd a Mikulásban? Érdemes még egyáltalán jól viselkedni, ha úgyse jár érte semmi? Vagy elég akkor jónak lenni, ha valaki figyel?

Ezeket a kérdéseket a gyerekek talán soha nem teszik fel, de magukban, öntudatlanul adnak rá választ. Vajon ezek azok a kérdések és válaszok, amiket szeretnénk?

2 x 3″trükk”, amivel békésebbé teheted a dackorszakot

Nem szeretem, ha a Pozitív Fegyelmezés eszközeire mint trükkökre tekintenek, hiszen ezeknek a módszereknek egyáltalán nem az a célja, hogy a gyereket belemanipulálja abba, amit a szülő szeretne. Éppen ellenkezőleg! Ezeknek az eszközöknek az a célja, hogy hosszú távon fontos dolgokat tanuljon – kellemes mellékhatása lehet, ha eközben a gyerek azt csinálja, amit mi szeretnénk.

Semmi nem jó, csak ami az ő fejéből pattant ki

A dackorszak során a gyereknek nem az az elsődleges célja, hogy a korlátokat ledöntse, és velünk ellenkezzen, még ha sokszor így is érződik, hanem az, hogy a saját akaratát, személyes erejét, döntési képességét megélje. Korlátokra, keretekre továbbra is szüksége van, de ha direkt szembenállást érzékel, akkor robban. Azonban sokszor nem ő az, aki ezt az egymásnak feszülést megteremti, hanem mi, akik hajlamosak vagyunk azonnal bekeményíteni, ha úgy érezzük, hogy megkérdőjelezik a szavunkat. Az alábbi eszközöket azért mertem trükknek nevezni, mert tartalmilag nem változtatunk a mondandónkon, csak a megfogalmazáson – ez mégis elegendő ahhoz, hogy ne helyezkedjünk szembe egymással, így se mi, se a kétéves ne érezze magát provokálva. Tulajdonképpen a legfontosabb, hogy elkerüljük a “nem” szó használatát, és a direkt utasításokat! Mindkettő vörös posztó egy dackorszakos gyerek számára, ráadásul minél többet hallja a nemet, annál többet fogja mondani is. Meghúzhatjuk a kereteket ezek nélkül is, közben ráadásul ő is gyakorolhatja a személyes erejét, tehát mindenki nyer!

Kétféle szituáció jelent komoly nehézséget egy dackorszakos gyerek mellett – az, ha valamit, amit akar, nem engedünk neki, és az, ha mi szeretnénk, hogy valamit megcsináljon, mivel azt és csak azt akarja, ami az ő fejéből pattant ki. De mit lehet ezzel kezdeni?

Ne mondd ki a nemet!
Sok esetben a gyerekeket nem zaklatja fel annyira, ha nem történik meg, amit akarnak. Ha viszont nem-et hallanak, az vörös posztó. Ráadásul minél többet hallják, annál többet mondják is, ezért tulajdonképpen minden megspórolt nemmel két balhét tudunk megúszni. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy kapjon meg mindent a gyerek, amit szeretne. Egyszerűen ne a szavaiddal, hanem a tetteiddel (illetve azok hiányával) állítsd fel a korlátot. Nem attól, hogy megmagyarázod neki, hogy nem kap csokit, és már nem is kéri, vagy nem sír utána, hanem attól, hogy valójában nem kapja meg. Akkor mit mondj?

  1. Reagálj arra, hogy megértetted, amit szeretne
    Sok esetben nem is muszáj válaszolnod, elég csak például hümmögnöd, pláne, ha még csak egy szavas mondatokat használ. Például ha ő azt mondja, hogy “Játszótér”, és te azt válaszolod, hogy “Kicsim, most sajnos nem mehetünk játszótérre, tudod, már vacsoraidő van”, akkor nagy balhé várható. Ha ehelyett azt válaszolod, hogy “Mhm, játszótér”, akkor lehet, hogy ennyiben meg is egyezhettek. Ha már jobban beszél, és azt mondja, hogy “Akarok játszótérre”, akkor is sokszor megúszható a vihar, ha elismétled, hogy “akarsz játszótérre”, vagy csak azt, hogy “Értem.”
  2. Mondd csak azt, hogy mi fog történni
    Azzal is egyértelmű, de nemmentes határt lehet szabni, ha azt mondod, ami történni fog (ahelyett, ami nem fog történni). “Kakaóscsiga!” “Zsömlét veszünk”. “Játszótérre akarok!” “Most megyünk vásárolni, aztán haza.”
  3. Mondj igent, és tedd hozzá, hogy mikor lehet!
    Ahelyett, hogy “Nem, majd délután”, azt is mondhatod, hogy “Jó, majd délután.” A két mondat tartalmilag teljesen megegyezik, a fogadtatása azonban egészen más lehet – még nekünk felnőtteknek is. Ez akkor is jó módszer, ha te szeretnéd, hogy megcsináljon valamit – a következő beérkező kérése esetén válaszold azt, hogy jó, amikor te is, akkor én is. Például: “Jó, amikor a helyére raktad a kabátodat, mesélek.” Vagy: “Amíg visszateszed a könyvet a helyére, öntök neked inni.”

Ne utasíts!
Hasonlóan kiborító egy dackorszakos számára, ha utasítást hall. Az agyunk alapvetően úgy van programozva, hogy ha utasítást hall, akkor álljon ellen. A dackorszak során ennek az intenzitása megszázszorozódik. De semmi baj, meg lehet fogalmazni azt, amit szeretnénk, máshogy is.

  1. Adj választási lehetőséget
    A kicsik számára az a legfontosabb ebben az időszakban, hogy megtapasztalják, van hatalmuk az életük felett. Mi üzeni ezt jobban annál, mint ha választhatnak! Vedd fel a cipődet helyett a piros vagy a kék cipődet veszed fel? Szállj ki a kádból helyett anya vagy apa vegyen ki? Pakolj el helyett az autóval vagy a vonattal szeretnél kezdeni? A lényeg, hogy számodra mindkét választási lehetőség egyformán jó legyen. Ha az egyik választási lehetőség egy fenyegetés, amit úgysem tartanál be, az nem igazi választási lehetőség, és a gyerekek hamar átlátnak a szitán.
  2. Kérdezz!
    De ne azt, hogy megcsinálja-e, amit szeretnél, mert garantáltan nem lesz a válasz! Kérdezz olyat, amire válasz lehet a cselekvés, amit tőle szeretnél! Hová kell tenni ezt a játékot? Hol szoktunk vacsorázni? Mit kell még csinálni lefekvés előtt?
  3. Ne dumálj, cselekedj!
    Mi felnőttek, annyit tudunk dumálni, de ezek a kis krapekok még a tettekből tanulnak, és egyáltalán nem várható el tőlük a szófogadás. Nem kell rávenned egy totyogóst, hogy hazajöjjön veled a játszótérről, mielőtt felnyalábolod és elindulsz vele! Szólj neki (5 perccel, egy csúszással, egy hintapalintával) előre, aztán amikor itt az ideje, kapd fel kedvesen de határozottan, és közben dumálj! Ha olyat csinál, ami veszélyes vagy tilos, akkor figyelmeztetned sem kell, azonnal állítsd le, kapd fel, hozd el, szedd le, és közben használd a fenti eszközöket!

+1 Bónusz, Vekerdy Tamástól (is)! Nem kell minden csatát megvívnod, nem kell minden harcba beleállnod! Belefér, ha nem illenek egymáshoz a ruhái, ha az otthoni játékhoz nem akar nadrágot venni csak bodyt, ha kolbásszal eszi a mézeskalácsot. Majd felöltöztök induláskor, és ha nem finom a kolbászoskalács, akkor úgysem eszi meg! Azokat a csatákat vívd meg, amik számodra fontosak! Ezekből is van épp elég.

5+1 eszköz, amit azonnal bevethetsz a testvérharcban

Ma nem jól reagáltam. Egyáltalán. Észleltem, hogy veszekszenek valami teljesen értelmetlen dolgon, még valamennyire magyaráztam is közben hogy nincs értelme, de közben valami mással foglalkoztam. Aztán amikor a nagy odaütött, azonnal robbantam. Aztán persze amint megnyugodtam, 1000 jobb megoldás jutott eszembe. Gondoltam összeszedek ötöt, és kiteszem a falra, mert amikor a nagy megüti a kisebbet, azt szinte soha nem tudom elég higgadtan kezelni ahhoz, hogy a legjobb ötletek jussanak eszembe. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül! Így vagyunk programozva, mi anya (és apa-) tigrisek, a kicsinyeink megvédése előhozza az ősi ösztöneinket. De sajnos, amikor az ősi ösztönök veszik át az irányítást, akkor a racionális gondolkodás kikapcsol. Szerencse, hogy (képet) olvasni ilyenkor is tudunk.

1. Ölelés – még mielőtt elmérgesedik a helyzet

A legjobb az lenne, ha legközelebb nem várnám meg, hogy ütésig fajuljon a dolog! Már veszekedés közben meg lehet ölelni, ölbe lehet ültetni mindkettőt. Ezzel szeretetet és elfogadást fejezünk ki, miközben ki is zökkentjük őket, és megnehezítjük a verekedést is, mindezt anélkül, hogy igazságot teszünk. Tripla győzelem. Fokozhatjuk a hatást még valami olyasmivel, hogy “jajj, de szeretlek titeket!”. Kicsi az esély, hogy ezután azzal folytatják, hogy: “NEMDENEMDENEMDE!!!!!”.

2. Mediálás, vagyis szinkronhangja = Anya

Amikor valami teljesen lehetetlen dolgon veszekszenek, amikor elbeszélnek egymás mellett, amikor nem jutnak dűlőre egymással, akkor hatalmas segítség lehet, ha mediátorként szállunk be a buliba, és közvetítünk közöttük.” Csajszibarack szeretne ma a nagyinál aludni, Fülűnyúl pedig azt meséli, hogy tegnap nem aludtatok ott. Nahát, mindenkinek igaza van!” “Hm, szóval te szeretnél ma a nagyinál aludni. Érzem. Te pedig ha jól hallom, nem szeretnél. Jól értem? Van valami megoldás?”
Ebből a gyerekek egyszerre tanulják meg jobban kifejezni magukat és jobban meghallgatni a másikat, és még ráadásként mások közötti vitát elrendezni is tanulnak. De ahhoz, hogy meghalljanak, érdemes elég közel menni, leguggolni a szintjükre, vagy, ahogy az előző pontban, akár megölelni, ölbe ültetni őket.

3. Plüssbombázás

Ha nincs a helyzetben épp sok megvitatni vagy tanulnivaló, vagy épp nem férünk hozzá a nyugodt és okos, mediációra képes énünkhöz, akkor kizökkenthetjük és megnevettethetjük őket és magunkat azzal, ha az első kezünk ügyébe kerülő puha és ártatlan dolgot hozzájuk vágjuk. Plüsst, párnát, zoknit, bármit, ami ártalmatlan. Garantált a nevetés, pláne, ha még azt is hozzátesszük, tettetett szigorral, hogy mennyire reméljük, hogy minket senki nem dob meg. A nevetés szuper feszültségoldó, utána jóval könnyebb kezelni a konfliktust. Ha egyáltalán még van mit.

4. Tűzokádó sárkány módszer

Ha nem sikerült időben közbelépni, akkor is van még lehetőség a humorra! Az “éééééén vagyok a tűzokádó sárkány és felfalok minden verekedő gyereket” ugyanúgy átadja a verekedni rossz üzenetét (amit, lássuk be, valószínűleg már tudnak, csak kivitelezni nehéz még), és cserébe nem kiabálni tanítja őket, hanem arra, hogy veszekedés helyett nevetni is lehet. Ha komoly konfliktus van, akkor utána érdemes lehet azt is megbeszélni, de a kékzöldkékzöld típusú konfliktusokra ennyi pont elég is.

5. Húúú, de dühösek vagytok mindketten!

Ha azt szeretnénk, hogy egymás helyett velünk foglalkozzanak, akkor jó beszélgetésinditó lehet, ha kimondjuk, visszatükrözzük az érzéseiket. Érdekes, de ettől a legtöbbször még nekünk felnőtteknek is enyhül a haragunk, és lehetőséget biztosítunk nekik, hogy nekünk mondják el, bajukat. Mi aztán segíthetünk nekik megoldani, ha kérik, de ne játsszunk döntőbírót és ne tegyünk igazságot, mert akkor többet biztos hogy nem válik be ez a módszer! Ne teremtsünk győztes – vesztes szituációkat, hacsak nem akarjuk gyakoribbá (és öncélúbbá) tenni a veszekedéseket. Inkább tanítsuk meg őket a kompromisszumkötésre és a win-win szituációk keresésére.

+1 Most annyira dühös vagyok, hogy nem tudok mit mondani. Majd ha megnyugodtam.

Vannak napok, órák, alkalmak, amikor egyszerűen nem tudjuk megőrizni a hidegvérünket annyira, hogy a fenti módszerek valamelyikével éljünk. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk az, ha nem próbáljuk meg azonnal megoldani a helyzetet, hanem időt kérünk, amíg megnyugszunk annyira, hogy hatékonyan tudjuk kezelni a helyzetet – kedvesen és határozottan. Persze csak azután, ha mindenki biztonságba került!

Az öreg halász és az énhatárok meghúzása

Férj : A problémám a következő: nemrégiben kifogtam egy pontyot, aki azt mondta, teljesíti minden kérésemet. Magamtól nem tudtam, hogy mit kívánjak, így hazamentem a feleségenhez és elmeséltem, hogy mi történt. Ő kért egy nagyobb házat, szolgalókat meg sok pénzt, nagyon örültünk neki, de a feleségem azóta is újabb és újabb dolgokat kíván, és engem küld, hogy szóljak a pontynak. Attól félek, hogy a ponty megelégeli a követelőzést, és azt is elveszítjük, amit eddig kaptunk, de nem tudok mit csinálni a folytonos pöröléssel. Mit tegyek?

Pozitív Fegyelmezés oktató: Kedves aggódó férj! Bár a Pozitív Fegyelmezés elsősorban a gyerekekkel való kapcsolatról szól, de az alapelvek a felnőttek között sem különböznek. Sokszor a másik viselkedését próbáljuk meg megváltoztatni, ahelyett hogy a sajátunkat kontrollálnánk. Ha nem akar, akkor egyszerűen ne menjen el a pontyhoz, ez a döntés az ön kezében van, a felesége nem tud elmenni ön helyett. Ha ön kedvesen, de tisztelettel meghúzza ezt a határt, akkor más nem tudja rákényszeríteni, és ha látja a felesége a határozottságot, akkor egy idő után abba fogja hagyni a veszekedést, de neki is joga van ezzel kapcsolatban megélni a dühét és a csalódottságát. Segítheti a megértést és az elfogadást, ha az utolsó kívánság tolmácsolása előtt jelzi, hogy ez lesz az utolsó, nem pedig utána, így ezt az utolsó kívánságot ennek tudatában, közösen, jobban átgondolva választhatják ki. Érdemes lenne a saját érzéseit, aggodalmát is megosztania, hogy mi az oka annak, hogy nem szeretne további kéréseket tolmácsolni. Miután pedig megtörtént az utolsó kívánság teljesítése, ha a felesége újra próbálkozik, akkor csak kérdezzen vissza, hogy mi volt a megegyezésük, vagy kedvesen ismerje el az érzéseit és határozottan tegye hozzá, hogy nem változtat a döntésén: “Tudom, hogy nagyon vágysz egy nagyobb palotára. Megegyeztünk hogy ez lesz az utolsó kívánságunk”. Esetleg ajánljon vagy keressenek más módot a céljaik elérésére.

#nemkitűnő

Bizonyítványosztási időszak van, amikor bizonyítványos fotók és posztok borzolják az ember idegeit. Azokét, akinek kitűnő, és akinek nem, aki posztolja, és aki nem posztolja, akinek fontos és akinek nem, aki büszke és aki nem. Hol van a kutya elásva?

A Pozitív Fegyelmezésben az alapján nézünk a dolgokra, hogy mit tanít a gyereknek hosszú távon. Szóval nézzük meg, mit tanít a bizonyítvány!

Annak, aki kitűnő, azt, hogy soha nem szabad hibáznia, mert azzal elveszíti a megszerzett státuszát.

Annak, akinek gyengébb a bizonyítványa, azt, hogy ő kevésbé jó mint a társai.

A tanulásról azt, hogy egyszer lehet nekifutni, és aztán le lehet mérni a sikert. Pedig valójában a tanulás egy folyamat, amiben semmi nem végleges, hanem folyamatosan formálódik.

Az erőfeszítésről és a fejlődésről azt, hogy a gyengék fegyvere. A legjobbaknak erőfeszítés nélkül is megy, de ha te nem vagy ilyen szerencsés, akkor talán erőfeszítéssel még javíthatsz valamit a helyzeteden. Pedig akár azt is tanithatnank, hogy ezek fontosabbak a tudásnál, és akkor a gyerekek nem elkerülni igyekeznének ezeket, hanem motiváltak lennének a kitartó munkára és a nehéz feladatokkal való megküzdésre.

A hibákról azt, hogy minden áron el kell kerülni őket, hogy a butaság és bénaság jelei. Pedig a hiba a tanulás része, sőt, a legjobb alkalom a tanulásra. Ha ezt a szemléletet adnánk át a gyerekeknek, akkor sokkal magabiztosabbak, kockázatvállalóbbak, kezdeményezőbbek, kreatívabbak lehetnének.

A képességekről azt, hogy van, akinek több van és van, akinek kevesebb, és ez végleges. Pedig minden ember ügyes egyes dolgokban és kevésbé tehetséges másokban, és ráadásul folyamatosan fejlődhet, fejlesztheti magát. Ezzel az üzenettel azonban teljesen lemondunk a fejlődésről, hiszen van, akinek nincs rá szüksége, másoknak meg úgysincs esélye rá. Ráadásul még azt az érzést is kelti, mintha az ember olyan képességekkel rendelkezne, mint a magyar nyelv és irodalom vagy a környezetismeret.

Mit kellene tanítania? Például önismeretet, hiszen arról ad visszajelzést , hogy a gyerek miben jó és miben kevésbé. Igaz? Nem igazán. Tegye fel a kezét, akinek az önismeretében fontos szerepet játszik az, hogy irodalomból jó, környezetből meg közepes. Tegye fel a kezét, aki ezek alapján találta meg a helyét az életben! Az a baj, hogy nemcsak hogy nem releváns információk ezek de még csak nem is igazán létezőek. Az ember nagyon sok mindenben lehet jó, például szervezésben, konfliktuskezelésben, folyamatok átlátásában vagy nyilvános beszédben, millió dologban, ami meghatározza majd az életet, a sikereit, a karrierjét, az emberi kapcsolatait. De környezetből, na abból nem lehet jónak lenni. Nem létezik ez a képesség, de ha létezne, sem lenne fontos. Az ember környezetismeret jegyét az érdeklődése és a tanár tanítási módjával való összhangja határozza meg, nem a vele született környezetismeret képessége. Az a szomorú helyzet, hogy a tantárgyi teljesítmény nemhogy karrierválasztásra de még egyetemválasztásra sem alkalmas! Hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy ugyanazok a képességek tesznek sikeressé egy magyar-töri szakos tanárt, mint egy ügyvédet vagy újságírót! A bizonyítvány akkor fejlesztene önismeretet, ha valahogy így nézne ki: Pistike továbbra is hihetetlen elmélyülten és kitartóan tud dolgozni, nagyon jó az íráskészsége, kifejezően és nagy képzelőerővel, a részletekre odafigyelve ír. Rengeteget fejlődött ebben az évben az érzelmi intelligenciája, segítőkész és empatikus nem csak a barátaival de a többi társával is. Nagyon érdeklik a macskák és a zene. Szeretne fejlődni a saját magáért való kiállásban és szeretne több időt szánni a zenélésre.

Mondhatnánk, hogy a belefektetett munkáról ad visszajelzést, de az még kevésbé lenne igaz, hiszen akinek jól megy a hallás után tanulás, az szinte erőfeszítés nélkül lehet kitűnő.

Sokan mondják, hogy az a baj hogy nem csak a kitűnő bizonyítványra kell büszkének lenni, mert az nem mindenkinek megy. Ugyanakkor szerintem ha lelkesen büszkék vagyunk egy gyengébb bizonyítványra, azzal azt üzenjük, hogy tőle már ez is nagy teljesítmény. Nem kellene hogy ez feltétlenül így legyen, ha nem az 5-ös lenne az alap, amiből a hibákért levonnak, hanem mondjuk a 3-as lenne az átlagos, megfelelő teljesítmény, és 4-est meg 5-öst azokból (a nem feltétlenül tantárgyakból, hanem akár témakörökből vagy akár kompetenciákból) lehetne elérni, amibe a gyerek extra energiát, munkát fektet vagy nagyon tehetségesnek mutatkozik.

Akkor hogyan álljon az ember a gyereke bizonyítványához? Szerencsére a bizonyítvány által sugallt üzeneteket lehet kompenzálni, de ehhez érdemes először megtudni hogy a gyermekünknek mit jelent a bizonyítvány. Ehhez érdemes sokat beszélgetni, sokat kérdezni és valóban odafigyelni a válaszra. Ha a gyerekünknek fontos a bizonyítvány és sokat tett érte, akkor persze, hogy lehet örülni a sikerének vagy együttérezni a kudarcával, miközben segítünk neki megérteni, hogy ez semmilyen módon nem ad visszajelzést az ő személyiségéről vagy a képességeiről. Ha el van keseredve, akkor érdemes segíteni neki megtalálni, hogy ő miben jó, és ha már ezen dolgozunk, akkor olyan tulajdonságokat, készségeket és képességeket keresni, amik tényleg fontosak az életben (empátia, tolerancia, kitartás, kreativitás, segítőkészség, kommunikációs készség, stb stb stb).

Ha a gyerekünket nem érdekli a bizonyítványa, akkor pedig arról lehet beszélgetni, hogy mi lehet a haszna egy jobb bizonyítványnak és mit lehetne tenni, hogy ezt elérje.

Ne a bizonyítvány határozza meg a gyerekünkről alkotott képünket! Nincs szükségünk az iskola szemüvegére, hogy lássuk, milyen valójában, hiszen ismertük már iskolába lépés előtt, és ismerni fogjuk még jóval az iskola vége után is.

Cute child and happy kid on kindergarten graduated dress on gray white background. She holding flower bouquet.

Túl szigorú? Túl engedékeny?

Annyiszor hallom a kérdést, hogy vajon hogy lehetne megtalálni az arany középutat a túlzott szigor és a túlzott engedékenység között. De szerintem ezt nem érdemes annyira keresni. Nem attól leszel engedékeny, hogy ezt vagy azt a dolgot még megengeded-e. Az engedékeny szülő nem arról ismerszik meg, hogy engedi-e, hogy a gyerek csokit egyen, mezítláb legyen vagy kifesse a körmét. Az engedékeny szülő onnan ismerszik meg, hogy azt is megengedi, amit nem szeretne megengedni, azt is hagyja megtörténni, amit nem engedett meg. Ebben egyébként eléggé hasonlít a tekintélyelvű szülőre, aki szintén hagyja, csak utólag megbünteti érte a gyereket. A demokratikus nevelési szemléletek valójában nem a tekintélyelvűség és az engedékenység között vannak félúton, hanem eleve máshogy működnek. A tekintélyelvű és az engedékeny nevelés is igazából csak utólag reagál az eseményekre. Esemény előtt esetleg fenyeget, zsarol, ígérget vagy kérlel, aztán nagyon drukkol, hogy a gyerek azt csinálja, amit a szülő szeretne. Esemény után pedig szid, büntet, kiabál, ha tekintélyelvű, és vállat rándít, sajnálkozik vagy lelkifurdalást kelt ha engedékeny. A Pozitív Fegyelmezésnek eleve más a kiindulópontja: a Pozitív Fegyelmezés tanít, és főleg megelőzéssel (még a gaztett előtt) és megakadályozással (gaztett közben) dolgozik. Utólag már főként csak együttérez, kérdez és meghallgat, helyrehoz, és, ismét csak megelőz. Mondjak példákat? Na jó!

A Fegyelmezésnek tulajdonképpen két fő területe van: amikor azt szeretnénk, hogy a gyerek csináljon valamit, és amikor azt szeretnénk, hogy valamit ne csináljon.

Ha szeretnénk, hogy a gyerek megcsináljon valamit, például rendet rakjon a szobájában, akkor a hagyományos gyereknevelés szerint megkérjük, megfenyegetjük vagy jutalmat ígérünk neki, aztán ha nem történt meg, akkor újra megkérjük, vagy nagyobb jutalmat ígérünk neki, aztán egy idő után megcsináljuk helyette ha (épp) engedékeny kedvünkben vagyunk, vagy megszidjuk, tovább fenyegetőzünk és megbüntetjük, ha (épp) szigorúak.

Ha Pozitív Fegyelmezést alkalmazunk, akkor nem megkérjük, hanem egyezséget kötünk, amiben a gyereket is meghallgatjuk, és jelen vagyunk, felügyeljük, hogy megtörténjen, amiben megegyeztünk.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek valamit ne csináljon, például ne verekedjen a játszótéren, akkor az engedékeny szülő a lelkére beszél, a tekintélyelvű pedig megfenyegeti, majd a következő alkalommal büntet.

A Pozitív Fegyelmezést követve már a játszótérre menet beszélgetünk arról hogy mit szabad és mit nem, ott vagyunk vele, amikor mással játszik és segítünk neki a konfliktusok kezelésében. Ha ütni próbál akkor igyekszünk elkapni a kezét, kiemeljük a szituációból, megvárjuk, amíg megnyugszik, megbeszeljük hogyan lehetne jobban és csak ezután folytatjuk a játékot.

Ezek persze leegyszerűsített példák, és az ember nem szigorú, engedékeny vagy demokratikus szülő, hanem az egyes szituációkat kezeli szigorúan, engedekényen vagy a Pozitív Fegyelmezés eszközeivel. De a lényeg benne van: ha jól akarsz kezelni egy helyzetet, akkor ne az aranymetszést keresd a tekintelyelvűség és az engedékenység között, hanem azt, hogy mit szeretnél tanítani a gyerekednek.

Ez jó kiindulási pont ahhoz is, hogy eldöntsd, hogy valamit engedj-e vagy sem. Mit szeretnél tanítani neki? Hogyan szeretnéd, hogy felnőttként viselkedjen? Ha valamit felnőttként nem szeretnéd, hogy csináljon (például bántson másokat, szemeteljen, vagy rongáljon), akkor azt gyerekként se hagyd. Ha valamit szeretnéd, hogy felnőttként csináljon, akkor azt ne tiltsd – találj rá módot, ahogy biztonságos és számodra is elfogadható. Figyelj saját magadra, arra, hogy neked hol a komfortzónád! Ha ott sikerül meghúznod a határokat, akkor stabilan fogod tudni tartani őket. Ha szűkebbek, akkor könnyen elbizonytalanodhatsz, ahogy a gyermek feszegetni kezdi, ha pedig tágabbak, az olyan feszültséget kelt, amit valószínűleg úgyis a gyereken vezetsz le, például nyaggatással, piszkálással, érzelmi zsarolással, lelkifurdaláskeltéssel.

Szóval azt, hogy mit engedsz meg és mit nem, azt ne a rossz szülőségtől való félelem vezérelje, hanem az, hogy mit szeretnél tanítani a gyerekednek! Azt pedig, hogy hogyan engedd vagy ne engedd, vezérelje az, hogy hogyan tudsz neki segíteni abban, hogy sikerüljön.