2 x 3″trükk”, amivel békésebbé teheted a dackorszakot

Nem szeretem, ha a Pozitív Fegyelmezés eszközeire mint trükkökre tekintenek, hiszen ezeknek a módszereknek egyáltalán nem az a célja, hogy a gyereket belemanipulálja abba, amit a szülő szeretne. Éppen ellenkezőleg! Ezeknek az eszközöknek az a célja, hogy hosszú távon fontos dolgokat tanuljon – kellemes mellékhatása lehet, ha eközben a gyerek azt csinálja, amit mi szeretnénk.

Semmi nem jó, csak ami az ő fejéből pattant ki

A dackorszak során a gyereknek nem az az elsődleges célja, hogy a korlátokat ledöntse, és velünk ellenkezzen, még ha sokszor így is érződik, hanem az, hogy a saját akaratát, személyes erejét, döntési képességét megélje. Korlátokra, keretekre továbbra is szüksége van, de ha direkt szembenállást érzékel, akkor robban. Azonban sokszor nem ő az, aki ezt az egymásnak feszülést megteremti, hanem mi, akik hajlamosak vagyunk azonnal bekeményíteni, ha úgy érezzük, hogy megkérdőjelezik a szavunkat. Az alábbi eszközöket azért mertem trükknek nevezni, mert tartalmilag nem változtatunk a mondandónkon, csak a megfogalmazáson – ez mégis elegendő ahhoz, hogy ne helyezkedjünk szembe egymással, így se mi, se a kétéves ne érezze magát provokálva. Tulajdonképpen a legfontosabb, hogy elkerüljük a “nem” szó használatát, és a direkt utasításokat! Mindkettő vörös posztó egy dackorszakos gyerek számára, ráadásul minél többet hallja a nemet, annál többet fogja mondani is. Meghúzhatjuk a kereteket ezek nélkül is, közben ráadásul ő is gyakorolhatja a személyes erejét, tehát mindenki nyer!

Kétféle szituáció jelent komoly nehézséget egy dackorszakos gyerek mellett – az, ha valamit, amit akar, nem engedünk neki, és az, ha mi szeretnénk, hogy valamit megcsináljon, mivel azt és csak azt akarja, ami az ő fejéből pattant ki. De mit lehet ezzel kezdeni?

Ne mondd ki a nemet!
Sok esetben a gyerekeket nem zaklatja fel annyira, ha nem történik meg, amit akarnak. Ha viszont nem-et hallanak, az vörös posztó. Ráadásul minél többet hallják, annál többet mondják is, ezért tulajdonképpen minden megspórolt nemmel két balhét tudunk megúszni. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy kapjon meg mindent a gyerek, amit szeretne. Egyszerűen ne a szavaiddal, hanem a tetteiddel (illetve azok hiányával) állítsd fel a korlátot. Nem attól, hogy megmagyarázod neki, hogy nem kap csokit, és már nem is kéri, vagy nem sír utána, hanem attól, hogy valójában nem kapja meg. Akkor mit mondj?

  1. Reagálj arra, hogy megértetted, amit szeretne
    Sok esetben nem is muszáj válaszolnod, elég csak például hümmögnöd, pláne, ha még csak egy szavas mondatokat használ. Például ha ő azt mondja, hogy “Játszótér”, és te azt válaszolod, hogy “Kicsim, most sajnos nem mehetünk játszótérre, tudod, már vacsoraidő van”, akkor nagy balhé várható. Ha ehelyett azt válaszolod, hogy “Mhm, játszótér”, akkor lehet, hogy ennyiben meg is egyezhettek. Ha már jobban beszél, és azt mondja, hogy “Akarok játszótérre”, akkor is sokszor megúszható a vihar, ha elismétled, hogy “akarsz játszótérre”, vagy csak azt, hogy “Értem.”
  2. Mondd csak azt, hogy mi fog történni
    Azzal is egyértelmű, de nemmentes határt lehet szabni, ha azt mondod, ami történni fog (ahelyett, ami nem fog történni). “Kakaóscsiga!” “Zsömlét veszünk”. “Játszótérre akarok!” “Most megyünk vásárolni, aztán haza.”
  3. Mondj igent, és tedd hozzá, hogy mikor lehet!
    Ahelyett, hogy “Nem, majd délután”, azt is mondhatod, hogy “Jó, majd délután.” A két mondat tartalmilag teljesen megegyezik, a fogadtatása azonban egészen más lehet – még nekünk felnőtteknek is. Ez akkor is jó módszer, ha te szeretnéd, hogy megcsináljon valamit – a következő beérkező kérése esetén válaszold azt, hogy jó, amikor te is, akkor én is. Például: “Jó, amikor a helyére raktad a kabátodat, mesélek.” Vagy: “Amíg visszateszed a könyvet a helyére, öntök neked inni.”

Ne utasíts!
Hasonlóan kiborító egy dackorszakos számára, ha utasítást hall. Az agyunk alapvetően úgy van programozva, hogy ha utasítást hall, akkor álljon ellen. A dackorszak során ennek az intenzitása megszázszorozódik. De semmi baj, meg lehet fogalmazni azt, amit szeretnénk, máshogy is.

  1. Adj választási lehetőséget
    A kicsik számára az a legfontosabb ebben az időszakban, hogy megtapasztalják, van hatalmuk az életük felett. Mi üzeni ezt jobban annál, mint ha választhatnak! Vedd fel a cipődet helyett a piros vagy a kék cipődet veszed fel? Szállj ki a kádból helyett anya vagy apa vegyen ki? Pakolj el helyett az autóval vagy a vonattal szeretnél kezdeni? A lényeg, hogy számodra mindkét választási lehetőség egyformán jó legyen. Ha az egyik választási lehetőség egy fenyegetés, amit úgysem tartanál be, az nem igazi választási lehetőség, és a gyerekek hamar átlátnak a szitán.
  2. Kérdezz!
    De ne azt, hogy megcsinálja-e, amit szeretnél, mert garantáltan nem lesz a válasz! Kérdezz olyat, amire válasz lehet a cselekvés, amit tőle szeretnél! Hová kell tenni ezt a játékot? Hol szoktunk vacsorázni? Mit kell még csinálni lefekvés előtt?
  3. Ne dumálj, cselekedj!
    Mi felnőttek, annyit tudunk dumálni, de ezek a kis krapekok még a tettekből tanulnak, és egyáltalán nem várható el tőlük a szófogadás. Nem kell rávenned egy totyogóst, hogy hazajöjjön veled a játszótérről, mielőtt felnyalábolod és elindulsz vele! Szólj neki (5 perccel, egy csúszással, egy hintapalintával) előre, aztán amikor itt az ideje, kapd fel kedvesen de határozottan, és közben dumálj! Ha olyat csinál, ami veszélyes vagy tilos, akkor figyelmeztetned sem kell, azonnal állítsd le, kapd fel, hozd el, szedd le, és közben használd a fenti eszközöket!

+1 Bónusz, Vekerdy Tamástól (is)! Nem kell minden csatát megvívnod, nem kell minden harcba beleállnod! Belefér, ha nem illenek egymáshoz a ruhái, ha az otthoni játékhoz nem akar nadrágot venni csak bodyt, ha kolbásszal eszi a mézeskalácsot. Majd felöltöztök induláskor, és ha nem finom a kolbászoskalács, akkor úgysem eszi meg! Azokat a csatákat vívd meg, amik számodra fontosak! Ezekből is van épp elég.

5+1 eszköz, amit azonnal bevethetsz a testvérharcban

Ma nem jól reagáltam. Egyáltalán. Észleltem, hogy veszekszenek valami teljesen értelmetlen dolgon, még valamennyire magyaráztam is közben hogy nincs értelme, de közben valami mással foglalkoztam. Aztán amikor a nagy odaütött, azonnal robbantam. Aztán persze amint megnyugodtam, 1000 jobb megoldás jutott eszembe. Gondoltam összeszedek ötöt, és kiteszem a falra, mert amikor a nagy megüti a kisebbet, azt szinte soha nem tudom elég higgadtan kezelni ahhoz, hogy a legjobb ötletek jussanak eszembe. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül! Így vagyunk programozva, mi anya (és apa-) tigrisek, a kicsinyeink megvédése előhozza az ősi ösztöneinket. De sajnos, amikor az ősi ösztönök veszik át az irányítást, akkor a racionális gondolkodás kikapcsol. Szerencse, hogy (képet) olvasni ilyenkor is tudunk.

1. Ölelés – még mielőtt elmérgesedik a helyzet

A legjobb az lenne, ha legközelebb nem várnám meg, hogy ütésig fajuljon a dolog! Már veszekedés közben meg lehet ölelni, ölbe lehet ültetni mindkettőt. Ezzel szeretetet és elfogadást fejezünk ki, miközben ki is zökkentjük őket, és megnehezítjük a verekedést is, mindezt anélkül, hogy igazságot teszünk. Tripla győzelem. Fokozhatjuk a hatást még valami olyasmivel, hogy “jajj, de szeretlek titeket!”. Kicsi az esély, hogy ezután azzal folytatják, hogy: “NEMDENEMDENEMDE!!!!!”.

2. Mediálás, vagyis szinkronhangja = Anya

Amikor valami teljesen lehetetlen dolgon veszekszenek, amikor elbeszélnek egymás mellett, amikor nem jutnak dűlőre egymással, akkor hatalmas segítség lehet, ha mediátorként szállunk be a buliba, és közvetítünk közöttük.” Csajszibarack szeretne ma a nagyinál aludni, Fülűnyúl pedig azt meséli, hogy tegnap nem aludtatok ott. Nahát, mindenkinek igaza van!” “Hm, szóval te szeretnél ma a nagyinál aludni. Érzem. Te pedig ha jól hallom, nem szeretnél. Jól értem? Van valami megoldás?”
Ebből a gyerekek egyszerre tanulják meg jobban kifejezni magukat és jobban meghallgatni a másikat, és még ráadásként mások közötti vitát elrendezni is tanulnak. De ahhoz, hogy meghalljanak, érdemes elég közel menni, leguggolni a szintjükre, vagy, ahogy az előző pontban, akár megölelni, ölbe ültetni őket.

3. Plüssbombázás

Ha nincs a helyzetben épp sok megvitatni vagy tanulnivaló, vagy épp nem férünk hozzá a nyugodt és okos, mediációra képes énünkhöz, akkor kizökkenthetjük és megnevettethetjük őket és magunkat azzal, ha az első kezünk ügyébe kerülő puha és ártatlan dolgot hozzájuk vágjuk. Plüsst, párnát, zoknit, bármit, ami ártalmatlan. Garantált a nevetés, pláne, ha még azt is hozzátesszük, tettetett szigorral, hogy mennyire reméljük, hogy minket senki nem dob meg. A nevetés szuper feszültségoldó, utána jóval könnyebb kezelni a konfliktust. Ha egyáltalán még van mit.

4. Tűzokádó sárkány módszer

Ha nem sikerült időben közbelépni, akkor is van még lehetőség a humorra! Az “éééééén vagyok a tűzokádó sárkány és felfalok minden verekedő gyereket” ugyanúgy átadja a verekedni rossz üzenetét (amit, lássuk be, valószínűleg már tudnak, csak kivitelezni nehéz még), és cserébe nem kiabálni tanítja őket, hanem arra, hogy veszekedés helyett nevetni is lehet. Ha komoly konfliktus van, akkor utána érdemes lehet azt is megbeszélni, de a kékzöldkékzöld típusú konfliktusokra ennyi pont elég is.

5. Húúú, de dühösek vagytok mindketten!

Ha azt szeretnénk, hogy egymás helyett velünk foglalkozzanak, akkor jó beszélgetésinditó lehet, ha kimondjuk, visszatükrözzük az érzéseiket. Érdekes, de ettől a legtöbbször még nekünk felnőtteknek is enyhül a haragunk, és lehetőséget biztosítunk nekik, hogy nekünk mondják el, bajukat. Mi aztán segíthetünk nekik megoldani, ha kérik, de ne játsszunk döntőbírót és ne tegyünk igazságot, mert akkor többet biztos hogy nem válik be ez a módszer! Ne teremtsünk győztes – vesztes szituációkat, hacsak nem akarjuk gyakoribbá (és öncélúbbá) tenni a veszekedéseket. Inkább tanítsuk meg őket a kompromisszumkötésre és a win-win szituációk keresésére.

+1 Most annyira dühös vagyok, hogy nem tudok mit mondani. Majd ha megnyugodtam.

Vannak napok, órák, alkalmak, amikor egyszerűen nem tudjuk megőrizni a hidegvérünket annyira, hogy a fenti módszerek valamelyikével éljünk. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk az, ha nem próbáljuk meg azonnal megoldani a helyzetet, hanem időt kérünk, amíg megnyugszunk annyira, hogy hatékonyan tudjuk kezelni a helyzetet – kedvesen és határozottan. Persze csak azután, ha mindenki biztonságba került!

Az öreg halász és az énhatárok meghúzása

Férj : A problémám a következő: nemrégiben kifogtam egy pontyot, aki azt mondta, teljesíti minden kérésemet. Magamtól nem tudtam, hogy mit kívánjak, így hazamentem a feleségenhez és elmeséltem, hogy mi történt. Ő kért egy nagyobb házat, szolgalókat meg sok pénzt, nagyon örültünk neki, de a feleségem azóta is újabb és újabb dolgokat kíván, és engem küld, hogy szóljak a pontynak. Attól félek, hogy a ponty megelégeli a követelőzést, és azt is elveszítjük, amit eddig kaptunk, de nem tudok mit csinálni a folytonos pöröléssel. Mit tegyek?

Pozitív Fegyelmezés oktató: Kedves aggódó férj! Bár a Pozitív Fegyelmezés elsősorban a gyerekekkel való kapcsolatról szól, de az alapelvek a felnőttek között sem különböznek. Sokszor a másik viselkedését próbáljuk meg megváltoztatni, ahelyett hogy a sajátunkat kontrollálnánk. Ha nem akar, akkor egyszerűen ne menjen el a pontyhoz, ez a döntés az ön kezében van, a felesége nem tud elmenni ön helyett. Ha ön kedvesen, de tisztelettel meghúzza ezt a határt, akkor más nem tudja rákényszeríteni, és ha látja a felesége a határozottságot, akkor egy idő után abba fogja hagyni a veszekedést, de neki is joga van ezzel kapcsolatban megélni a dühét és a csalódottságát. Segítheti a megértést és az elfogadást, ha az utolsó kívánság tolmácsolása előtt jelzi, hogy ez lesz az utolsó, nem pedig utána, így ezt az utolsó kívánságot ennek tudatában, közösen, jobban átgondolva választhatják ki. Érdemes lenne a saját érzéseit, aggodalmát is megosztania, hogy mi az oka annak, hogy nem szeretne további kéréseket tolmácsolni. Miután pedig megtörtént az utolsó kívánság teljesítése, ha a felesége újra próbálkozik, akkor csak kérdezzen vissza, hogy mi volt a megegyezésük, vagy kedvesen ismerje el az érzéseit és határozottan tegye hozzá, hogy nem változtat a döntésén: “Tudom, hogy nagyon vágysz egy nagyobb palotára. Megegyeztünk hogy ez lesz az utolsó kívánságunk”. Esetleg ajánljon vagy keressenek más módot a céljaik elérésére.

#nemkitűnő

Bizonyítványosztási időszak van, amikor bizonyítványos fotók és posztok borzolják az ember idegeit. Azokét, akinek kitűnő, és akinek nem, aki posztolja, és aki nem posztolja, akinek fontos és akinek nem, aki büszke és aki nem. Hol van a kutya elásva?

A Pozitív Fegyelmezésben az alapján nézünk a dolgokra, hogy mit tanít a gyereknek hosszú távon. Szóval nézzük meg, mit tanít a bizonyítvány!

Annak, aki kitűnő, azt, hogy soha nem szabad hibáznia, mert azzal elveszíti a megszerzett státuszát.

Annak, akinek gyengébb a bizonyítványa, azt, hogy ő kevésbé jó mint a társai.

A tanulásról azt, hogy egyszer lehet nekifutni, és aztán le lehet mérni a sikert. Pedig valójában a tanulás egy folyamat, amiben semmi nem végleges, hanem folyamatosan formálódik.

Az erőfeszítésről és a fejlődésről azt, hogy a gyengék fegyvere. A legjobbaknak erőfeszítés nélkül is megy, de ha te nem vagy ilyen szerencsés, akkor talán erőfeszítéssel még javíthatsz valamit a helyzeteden. Pedig akár azt is tanithatnank, hogy ezek fontosabbak a tudásnál, és akkor a gyerekek nem elkerülni igyekeznének ezeket, hanem motiváltak lennének a kitartó munkára és a nehéz feladatokkal való megküzdésre.

A hibákról azt, hogy minden áron el kell kerülni őket, hogy a butaság és bénaság jelei. Pedig a hiba a tanulás része, sőt, a legjobb alkalom a tanulásra. Ha ezt a szemléletet adnánk át a gyerekeknek, akkor sokkal magabiztosabbak, kockázatvállalóbbak, kezdeményezőbbek, kreatívabbak lehetnének.

A képességekről azt, hogy van, akinek több van és van, akinek kevesebb, és ez végleges. Pedig minden ember ügyes egyes dolgokban és kevésbé tehetséges másokban, és ráadásul folyamatosan fejlődhet, fejlesztheti magát. Ezzel az üzenettel azonban teljesen lemondunk a fejlődésről, hiszen van, akinek nincs rá szüksége, másoknak meg úgysincs esélye rá. Ráadásul még azt az érzést is kelti, mintha az ember olyan képességekkel rendelkezne, mint a magyar nyelv és irodalom vagy a környezetismeret.

Mit kellene tanítania? Például önismeretet, hiszen arról ad visszajelzést , hogy a gyerek miben jó és miben kevésbé. Igaz? Nem igazán. Tegye fel a kezét, akinek az önismeretében fontos szerepet játszik az, hogy irodalomból jó, környezetből meg közepes. Tegye fel a kezét, aki ezek alapján találta meg a helyét az életben! Az a baj, hogy nemcsak hogy nem releváns információk ezek de még csak nem is igazán létezőek. Az ember nagyon sok mindenben lehet jó, például szervezésben, konfliktuskezelésben, folyamatok átlátásában vagy nyilvános beszédben, millió dologban, ami meghatározza majd az életet, a sikereit, a karrierjét, az emberi kapcsolatait. De környezetből, na abból nem lehet jónak lenni. Nem létezik ez a képesség, de ha létezne, sem lenne fontos. Az ember környezetismeret jegyét az érdeklődése és a tanár tanítási módjával való összhangja határozza meg, nem a vele született környezetismeret képessége. Az a szomorú helyzet, hogy a tantárgyi teljesítmény nemhogy karrierválasztásra de még egyetemválasztásra sem alkalmas! Hiszen nem gondolhatjuk komolyan, hogy ugyanazok a képességek tesznek sikeressé egy magyar-töri szakos tanárt, mint egy ügyvédet vagy újságírót! A bizonyítvány akkor fejlesztene önismeretet, ha valahogy így nézne ki: Pistike továbbra is hihetetlen elmélyülten és kitartóan tud dolgozni, nagyon jó az íráskészsége, kifejezően és nagy képzelőerővel, a részletekre odafigyelve ír. Rengeteget fejlődött ebben az évben az érzelmi intelligenciája, segítőkész és empatikus nem csak a barátaival de a többi társával is. Nagyon érdeklik a macskák és a zene. Szeretne fejlődni a saját magáért való kiállásban és szeretne több időt szánni a zenélésre.

Mondhatnánk, hogy a belefektetett munkáról ad visszajelzést, de az még kevésbé lenne igaz, hiszen akinek jól megy a hallás után tanulás, az szinte erőfeszítés nélkül lehet kitűnő.

Sokan mondják, hogy az a baj hogy nem csak a kitűnő bizonyítványra kell büszkének lenni, mert az nem mindenkinek megy. Ugyanakkor szerintem ha lelkesen büszkék vagyunk egy gyengébb bizonyítványra, azzal azt üzenjük, hogy tőle már ez is nagy teljesítmény. Nem kellene hogy ez feltétlenül így legyen, ha nem az 5-ös lenne az alap, amiből a hibákért levonnak, hanem mondjuk a 3-as lenne az átlagos, megfelelő teljesítmény, és 4-est meg 5-öst azokból (a nem feltétlenül tantárgyakból, hanem akár témakörökből vagy akár kompetenciákból) lehetne elérni, amibe a gyerek extra energiát, munkát fektet vagy nagyon tehetségesnek mutatkozik.

Akkor hogyan álljon az ember a gyereke bizonyítványához? Szerencsére a bizonyítvány által sugallt üzeneteket lehet kompenzálni, de ehhez érdemes először megtudni hogy a gyermekünknek mit jelent a bizonyítvány. Ehhez érdemes sokat beszélgetni, sokat kérdezni és valóban odafigyelni a válaszra. Ha a gyerekünknek fontos a bizonyítvány és sokat tett érte, akkor persze, hogy lehet örülni a sikerének vagy együttérezni a kudarcával, miközben segítünk neki megérteni, hogy ez semmilyen módon nem ad visszajelzést az ő személyiségéről vagy a képességeiről. Ha el van keseredve, akkor érdemes segíteni neki megtalálni, hogy ő miben jó, és ha már ezen dolgozunk, akkor olyan tulajdonságokat, készségeket és képességeket keresni, amik tényleg fontosak az életben (empátia, tolerancia, kitartás, kreativitás, segítőkészség, kommunikációs készség, stb stb stb).

Ha a gyerekünket nem érdekli a bizonyítványa, akkor pedig arról lehet beszélgetni, hogy mi lehet a haszna egy jobb bizonyítványnak és mit lehetne tenni, hogy ezt elérje.

Ne a bizonyítvány határozza meg a gyerekünkről alkotott képünket! Nincs szükségünk az iskola szemüvegére, hogy lássuk, milyen valójában, hiszen ismertük már iskolába lépés előtt, és ismerni fogjuk még jóval az iskola vége után is.

Cute child and happy kid on kindergarten graduated dress on gray white background. She holding flower bouquet.

Túl szigorú? Túl engedékeny?

Annyiszor hallom a kérdést, hogy vajon hogy lehetne megtalálni az arany középutat a túlzott szigor és a túlzott engedékenység között. De szerintem ezt nem érdemes annyira keresni. Nem attól leszel engedékeny, hogy ezt vagy azt a dolgot még megengeded-e. Az engedékeny szülő nem arról ismerszik meg, hogy engedi-e, hogy a gyerek csokit egyen, mezítláb legyen vagy kifesse a körmét. Az engedékeny szülő onnan ismerszik meg, hogy azt is megengedi, amit nem szeretne megengedni, azt is hagyja megtörténni, amit nem engedett meg. Ebben egyébként eléggé hasonlít a tekintélyelvű szülőre, aki szintén hagyja, csak utólag megbünteti érte a gyereket. A demokratikus nevelési szemléletek valójában nem a tekintélyelvűség és az engedékenység között vannak félúton, hanem eleve máshogy működnek. A tekintélyelvű és az engedékeny nevelés is igazából csak utólag reagál az eseményekre. Esemény előtt esetleg fenyeget, zsarol, ígérget vagy kérlel, aztán nagyon drukkol, hogy a gyerek azt csinálja, amit a szülő szeretne. Esemény után pedig szid, büntet, kiabál, ha tekintélyelvű, és vállat rándít, sajnálkozik vagy lelkifurdalást kelt ha engedékeny. A Pozitív Fegyelmezésnek eleve más a kiindulópontja: a Pozitív Fegyelmezés tanít, és főleg megelőzéssel (még a gaztett előtt) és megakadályozással (gaztett közben) dolgozik. Utólag már főként csak együttérez, kérdez és meghallgat, helyrehoz, és, ismét csak megelőz. Mondjak példákat? Na jó!

A Fegyelmezésnek tulajdonképpen két fő területe van: amikor azt szeretnénk, hogy a gyerek csináljon valamit, és amikor azt szeretnénk, hogy valamit ne csináljon.

Ha szeretnénk, hogy a gyerek megcsináljon valamit, például rendet rakjon a szobájában, akkor a hagyományos gyereknevelés szerint megkérjük, megfenyegetjük vagy jutalmat ígérünk neki, aztán ha nem történt meg, akkor újra megkérjük, vagy nagyobb jutalmat ígérünk neki, aztán egy idő után megcsináljuk helyette ha (épp) engedékeny kedvünkben vagyunk, vagy megszidjuk, tovább fenyegetőzünk és megbüntetjük, ha (épp) szigorúak.

Ha Pozitív Fegyelmezést alkalmazunk, akkor nem megkérjük, hanem egyezséget kötünk, amiben a gyereket is meghallgatjuk, és jelen vagyunk, felügyeljük, hogy megtörténjen, amiben megegyeztünk.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek valamit ne csináljon, például ne verekedjen a játszótéren, akkor az engedékeny szülő a lelkére beszél, a tekintélyelvű pedig megfenyegeti, majd a következő alkalommal büntet.

A Pozitív Fegyelmezést követve már a játszótérre menet beszélgetünk arról hogy mit szabad és mit nem, ott vagyunk vele, amikor mással játszik és segítünk neki a konfliktusok kezelésében. Ha ütni próbál akkor igyekszünk elkapni a kezét, kiemeljük a szituációból, megvárjuk, amíg megnyugszik, megbeszeljük hogyan lehetne jobban és csak ezután folytatjuk a játékot.

Ezek persze leegyszerűsített példák, és az ember nem szigorú, engedékeny vagy demokratikus szülő, hanem az egyes szituációkat kezeli szigorúan, engedekényen vagy a Pozitív Fegyelmezés eszközeivel. De a lényeg benne van: ha jól akarsz kezelni egy helyzetet, akkor ne az aranymetszést keresd a tekintelyelvűség és az engedékenység között, hanem azt, hogy mit szeretnél tanítani a gyerekednek.

Ez jó kiindulási pont ahhoz is, hogy eldöntsd, hogy valamit engedj-e vagy sem. Mit szeretnél tanítani neki? Hogyan szeretnéd, hogy felnőttként viselkedjen? Ha valamit felnőttként nem szeretnéd, hogy csináljon (például bántson másokat, szemeteljen, vagy rongáljon), akkor azt gyerekként se hagyd. Ha valamit szeretnéd, hogy felnőttként csináljon, akkor azt ne tiltsd – találj rá módot, ahogy biztonságos és számodra is elfogadható. Figyelj saját magadra, arra, hogy neked hol a komfortzónád! Ha ott sikerül meghúznod a határokat, akkor stabilan fogod tudni tartani őket. Ha szűkebbek, akkor könnyen elbizonytalanodhatsz, ahogy a gyermek feszegetni kezdi, ha pedig tágabbak, az olyan feszültséget kelt, amit valószínűleg úgyis a gyereken vezetsz le, például nyaggatással, piszkálással, érzelmi zsarolással, lelkifurdaláskeltéssel.

Szóval azt, hogy mit engedsz meg és mit nem, azt ne a rossz szülőségtől való félelem vezérelje, hanem az, hogy mit szeretnél tanítani a gyerekednek! Azt pedig, hogy hogyan engedd vagy ne engedd, vezérelje az, hogy hogyan tudsz neki segíteni abban, hogy sikerüljön.

Kell-e félni a rossz emberektől?

Tagadhatatlanul olyan világban élünk (mindig is ilyen világban éltünk), amiben leselkednek veszélyek ránk és a gyerekeinkre, amikre fel kell készítenünk és amiktől meg kell védenünk őket. Igaz sajnos, hogy lehetnek felnőttek, akik ártani akarnak a gyerekünknek, bár szerencsére nagyon nagyon ritka és kicsi az esélye, hogy találkozunk vele, de biztosan tovább csökkenthetjük a veszélyét bizonyos óvintézkedésekkel. Azonban a “csúnya bácsik” és “rossz emberek” fogalmára nincs szükség. Miért? Vegyük sorra!

Ha azt a képet alakítod ki a gyerekben, hogy a rossz emberek bántják a gyerekeket, mindenki más pedig ártalmatlan, az egyszerre okoz szorongást és ad hamis biztonságérzetet. Ez alapján ugyanis a biztonsághoz vezető út az, ha felismerjük a rossz embereket. Igen ám, csakhogy miről ismerszik fel a rossz ember? Néni is lehet vagy csak bácsi? Fiatal is lehet vagy csak idős? Kedves is lehet, vagy biztosan mogorva? Vagy éppen fordítva, az a gyanús, aki kedves? Ha az utcán egy néni kedvesen rám mosolyog, ha a villamoson megkínál a ropijából, akkor veszélyben vagyok? Ne álljon szóba idegenekkel? Szóval az idegenek félelmetesek? És a kedves bácsi, akivel anya beszélgetett a buszon? És akitől megkérdeztük, hogy merre kell menni? És a hajléktalan, aki kért egy kis pénzt? Hú, ő öreg is, bácsi is, csúnya is, büdös is… Na ő akkor egészen biztosan félelmetes rossz ember… Azt hiszem, ezzel egy életre ki is lehet irtani a társadalmi szolidaritás érzését.

Persze fontos, hogy a gyerekem ne menjen el a hajléktalan bácsival bármit is ígér. De az is igaz, hogy a gyerekem ne menjen el sehova anélkül, hogy szólna annak, akivel érkezett, aki vigyáz rá. A kedves nénivel se, a szomszéddal se, de igazából még az apukájával se. Ha bárhova menni akar, szóljon! Ha pedig szól, akkor már biztonságban van.

Na és mi van akkor, ha a gyereket valaki a családból vagy a közeli ismerősi körből bántja. Mert sajnos ez sokkal gyakoribb, mint az, hogy idegen támadna. Persze ha ilyen történik, az borzasztó nagy trauma attól függetlenül is, hogy mit hallott korábban a rossz emberekről, de ha a világot jó és rossz emberekre osztjuk, akkor nagyon nehéz feldolgozni, sőt már felismerni és bevallani is egy család által szeretett, elfogadott személy bántását. Ha valakiről úgy tudjuk hogy jó ember, és nem csinálhat rosszat, akkor biztos csak én értelmezem rosszul, biztos velem van a baj.

Az a helyzet, hogy a világ nem jó és rossz emberekből áll, hanem emberekből, akik több-kevesebb jót és több kevesebb rosszat cselekszenek. A jók nem ütik ki a rosszakat és a rosszak sem ütik ki a jókat. (Pedig milyen gyakori például nők elleni erőszaknál hogy az elkövetőt mint tisztességes embert állítják be, aki mondjuk jótékonykodik, remek apa, vagy kiváló orvos, nagy művész. De ezek sajnos olykor megférnek egymás mellett.) Így hát ahelyett, hogy azon moralizálnál hogy vajon meddig terjed a jó és hol kezdődik a rossz (vajon aki néha fellöki a kistesóját az már rossz ember?), inkább beszélj jó és rossz viselkedésről, és arról, hogy mi veszélyes és mi biztonságos.

De akkor mégis mit tehetsz, mondhatsz, taníthatsz a gyereknek, ami nem kelt szorongást, viszont növeli a biztonságot (és a biztonságérzetét)? Ahogy a Pozitív Fegyelmezésben máskor is, ebben a helyzetben is jobb, ha ahelyett, hogy mit ne csináljon, arra tanítod, hogy mit szabad. Törekedj egyszerű szabályokra, ami alól nincs kivétel. Az a legjobb, ha olyan szabályokat alkotsz, amiket te is betartasz.

Ahelyett hogy ne álljon szóba idegenekkel (amit mi magunk napjában százszor is megteszünk), egyezzetek meg abban, hogy ha bárhova el akarna menni, akkor szóljon! (Mi se hagyjuk őt ott sehol szó nélkül.)

Mondd el neki, hogy ha bárki olyat csinál, ami neki rossz, ijesztő, vagy kellemetlen, akkor szabad szólnia, kiabálnia, elfutnia, nem kell szót fogadnia és udvariasnak lennie.

Közlekedéskor, vagy olyan helyen, ahol elveszíthetitek egymást, legyen szabály, hogy mindig lásd és ő is lásson téged, ennél messzebb nem mehet el tőled.

Nem árt szólni arról is, hogy ha nem látod őt, akkor kiabálni fogod a nevét, és azt szeretnéd, hogy ő is kiabáljon vissza – mondja el hogy hol van, mit lát, vagy ha ezt nem tudja, mondja csak azt, hogy itt vagyok, hogy a hangja alapján megtaláld.

Ha előfordulhat, hogy elveszítitek egymást, például nagy tömegben, akkor jelöljetek ki egy találkozási pontot, ha van olyan hely, ahová ő is odatalálhat, vagy egyezzetek meg abban, hogy ő egyhelyben marad és nem mozdul, te fogod megkeresni őt.

A veszedelmek részletgazdag ecsetelése helyett pedig nyugodtan indokolj azzal, hogy így biztonságos.

8 kérdés, amit érdemes feltenned az óvónőnek beíratás előtt

Szóval elmész a nyílt napra az óvodába, bölcsődébe, ott töltesz egy, maximum két órát, szerencsés esetben még az óvónőkkel is megismerkedsz és váltasz velük két szót, és ez alapján kellene eldöntened, hogy kire merd rábízni aprócska gyermeked lelki fejlődését!? Mindenki hallotta már, hogy óvónőt válasszon, ne óvodát. Na de hogyan, ha körülbelül tíz perc udvariaskodás áll rendelkezésre, hogy megismerd?
Itt van 8 kérdés, amit érdemes feltenned, mert a válasz sokat segít abban, hogy meg tudd ítélni, milyen szemléletben nevel, hogyan bánik a gyerekekkel.

Hogyan büntetik a gyerekeket?
Sajnos a büntetés korántsem veszett még ki a gyereknevelésből, de azt már sokan tudják, hogy “nem trendi”. A nyílt napon az óvodák, óvónők megfelelni akarnak, ezért büntetésről valószínű, hogy csak akkor beszélnek, ha olyan szülőt találnak, aki ezt elfogadja. Ha a többi kérdés alapján gyanakszol, vagy rögtön tiszta vizet akarsz önteni a pohárba, akkor kérdezz rá, ebből rögtön kiderül.
Mit csinálnak, ha egy gyerek verekszik, bánt másokat?
Erre a kérdésre akkor is érdemes meghallgatni a választ, ha a te gyereked támad néha, és akkor is, ha nem, hiszen ebben a helyzetben mindkét gyereknek szüksége van a segítségre, és ez minden csoportban előfordul, de ha az óvodapedagógusnak van rá hatékony eszköze, akkor nem válik állandóvá.
Hogyan kezelik a gyerekek közötti konfliktusokat?
Az lenne a legjobb, ha nem tennének igazságot, hanem segítenének nekik, hogy ők maguk tudják megoldani.
Mit jelent az, hogy megbeszélik, mit tudnak ilyenkor mondani, kérdezni?
Jó esély van rá, és valóban jó jel, ha a fenti kérdésekre az a válasz, hogy megbeszélik a gyerekkel. Igenám, de érdemes kicsit mélyebbre ásni, hogy hogy is zajlik ez. Ha a megbeszélés abból áll, hogy az óvónő elmondja hogy ezt nem szabad és fáj, és hogy kérjen bocsánatot, az sajnos nem lesz hatékony. Remélhetőleg sokat kérdeznek, mindkét gyereket meghallgatják és közösen találnak jobb megoldást a helyzetre.
Milyen feladataik vannak a gyerekeknek, mit csinálnak önállóan?
Fejleszti az önbizalmat, a felelősségérzetet és az összetartozás érzését, ha a gyerekeknek vannak feladataik a csoportban, nem pedig csak szabályokat, tiltásokat kell betartaniuk. Az is fontos, hogy hogyan osztják ki a feladatokat. Ha mindig a “jó gyerekek” teríthetik az asztalt, az rengeteg negatív érzést és még több rosszalkodást szül azokban, akik nem kaphatják meg ezt a feladatot. Éppen ellenkezőleg, ha fontos feladatot bízunk egy gyerekre, akkor sokszor már nem is támad kedve rosszalkodni!
Amiatt is fontos ez a kérdés, hogy lásd, mennyire tekintik kompetensnek a gyerekeket.
Ismerik a Pozitív Fegyelmezést? Mit gondolnak róla,
Nem muszáj ismerniük ahhoz, hogy jól bánjanak a gyerekekkel, de a kérdésre adott reakció nagyon árulkodó lehet. Ahol legyintenek erre a “modern humbugra”, ott hagyományos gyereknevelési módszerekre számíthatsz. Ahol érdeklődnek, akkor mesélj róla többet, ajánld a könyvet, így magad is hozzájárulhatsz egy jobb óvodai légkörhöz.
Hogyan zajlik a beszoktatás?
Sokféle módon lehet jól beszoktatni, de fontos, hogy a gyerek, és ne az óvónők (a “csoport”) érdekei legyenek előtérben.
Milyen ünnepek vannak és arra hogyan készülnek? Vannak-e műsorok?
Az óvodai műsorok arról szólnak, hogy az óvónők bebizonyítsák, hogy jól végzik a munkájukat. Az óvódának azonban nem az lenne a fő célja, hogy a gyerekek sok verset tudjanak és jól tudjanak szerepelni. Van gyerek, akinek ez inspiráló, de sokan vannak, akiknek ez hatalmas stressz! Azt, hogy egy gyerek tanul-e verseket, mondókákat, úgyis meg fogod tudni, hiszen a gyerek gyakran fogja énekelgetni őket, de más területeken is fogod látni a változást. Jó, ha ezt az óvónő is tudja, mert akkor tud valóban a gyerekekkel foglalkozni, és a természetes tudásvágyukat kielégítve fejleszteni ahelyett, hogy a folyamatos műsorra készülés stressze elvenné az időt.

Remélem, neked is segítenek ezek a kérdések abban, hogy mire érdemes figyelned és mit érdemes kérdezned az óvodai, bölcsődei nyílt napon, hogy nyugodt szívvel bízhasd rá a kisfiad vagy kislányod az intézményre. Ha szeretnél biztosra menni, akkor olvasd el a korábbi cikkemet is, ami arról szól, hogy mit érdemes megfigyelned a nyílt napon.

Mit nézz meg az óvodai nyílt napon, hogy olyan ovit találj, ahová örömmel viszed?

Közeledik, (vagy már itt is van?) az óvodai (és bölcsődei) nyílt napok ideje, amikor néhány kikozmetikázott óra alapján kellene eldöntenünk, hogy melyik intézményre bízzuk rá a mi szívünk magabiztos, önálló, boldog csücskét. Ha van rá lehetőség, érdemes nyílt napon kívül is bekukkantani a kiszemelt óvoda udvarába, de azért a nyílt napból is sok minden kiderül. Elmondom, mikre érdemes figyelned.

Miről beszélnek, mire helyezik a hangsúlyt a nyílt napon? Ha a bejárás során nem a gyerekekkel foglalkozó óvónőket látjuk, hanem az üres csoportszobákat és a felújított udvart mutogatják, akkor valószínű, hogy a gyereknevelés helyett a tárgyi környezeten van a hangsúly. Ha betanított műsort látunk a gyerekektől, akkor valószínű, hogy az óvodai foglalkozásokat nem a gyerekek természetes kíváncsisága és érdeklődése, hanem a következő műsorra való felkészülés irányítja.

Mi van a faliújságon? Egyformák az alkotások, vagy mindegyik más? Valóban a gyerekek készítették őket, vagy inkább az óvónő dolgozott vele? A gyerekek kreativitása, alkotókészsége akkor fejlődik igazán, ha valóban szabadon alkothatnak, nem pedig utasításokat végrehajtaniuk.

Milyennek tűnik a viszony az óvónők és a dadusok között? Ha erős a hierarchia, akkor ez a szemlélet és ennek a feszültsége valószínű, hogy átsugárzik a gyerekekre is.

Hogy érzik magukat a gyerekek? Nyugodtak, kiegyensúlyozottak, vagy kiabálnak és rohangálnak? Sok-e a konfliktus? Mennyire játszanak el egymással, vagy mennyire igénylik az óvónőt?
Ha az ovis csoportban béke és nyugalom van, akkor biztos, hogy szeretettel és türelemmel bánnak velük. Ezt nem lehet betanítani.

Hogy viszonyulnak a gyerekek az óvónőhöz? Keresik a társaságukat? Szeretettel beszélnek hozzá, megölelik, odabújnak, hívják játszani, akarnak az ölükbe ülni? Ha igen, az csupa jót jelent! 🙂

Ha ezeket mind megfigyelted, jöhetnek a kérdések! A következő poszt arról fog szólni, hogy milyen kérdéseket érdemes feltenned, hogy minél pontosabb képet kapj az óvónők nevelési szemléletéről. Ha érdekel, nézz vissza a héten! 🙂

Phil tanítványa

Pedagógus: El akartam neki mondani, hogy a barátnője átveri.
Pozitív Fegyelmezés (P.F. ) oktató: És ő?
Pedagógus: Meg se hallotta, amit mondtam.
P.F.: erre te?
Pedagógus: Kiabálva lehordtam a lányt a sárga földig.
P.F.: erre ő?
Pedagógus: Annyira dühös lett, hogy ellökött.
P.F.: És akkor te mit csináltál?
Pedagógus: Lemondtam, hogy csalódtam benne, hogy rám nem számíthat többet, és otthagytam.
P.F.: Ezután mi történt?
Pedagógus: Találkozott az alvilág urával és lemondott egy napra az emberfeletti erejéről. Ha nem jövök vissza, akkor meghalt volna és vége a világnak.
P.F.: Volna kedved megpróbálni valami újat, ami talán hatékonyabb, mint az eddigiek?


Szülőként és nevelőként hajlamosak vagyunk a gyerekek viselkedését magunkra venni. Azt hisszük, hogy a viselkedésük valahogy rólunk szól. A mi sikerünk, ha jól tanul, a mi kudarcunk, ha hisztizik, ha rosszkedvű, ha rossz döntéseket hoz. “Mit rontottam el? Hogy teheti ezt velem azok után, hogy…?” De a valóság az, hogy a gyerekek viselkedése elsősorban az ő felelősségük. Az ő érzéseikről, gondolataikról, döntéseikről szól, amiket magukról és a világról hoztak. Arról, hogy ők hogy érzik magukat a bőrükben és nekik mi a fontos. Az ő hibáikról, és arról, hogy ők mit tanulnak belőle. Ha a viselkedésük nem rólunk szól, ha nem hibáztatjuk magunkat amiatt, amit tesznek, sokkal könnyebb az ő oldalukon állnunk és segíteni nekik, hogy magabiztosak, önállóak, boldogok legyenek. Megtalálni a legjobb megoldást és tanulni a hibáikból. Ez nem engedékenység, vannak eszközeink, amiket használhatunk – és sokkal hatékonyabban is tudjuk használni őket, ha nem magunkkal vagyunk elfoglalva.

Milyen Pozitív Fegyelmezés eszközöket tudnánk ajánlani ennek a tanárnak, hogy a növendéke ne sodorja végveszélybe saját magát és a világot?

– Hallgasd meg: A gyerekek akkor hallgatnak ránk, ha először mi is meghallgatjuk őket. – Ítélkezés és jótanácsok nélkül. Aztán kérdezd meg: Kész vagy meghallgatni az én álláspontomat?
– Kapcsolódj, mielőtt kritizálsz: “Tudod, hogy én a te oldaladon állok?”
– Ne beszélj vissza! Az ember dühében, megbántottságában olyanokat is mond, amiket később megbán. Te maradj tiszteletteljes! Ha nem megy, akkor előbb nyugodj meg: “Úgy látom, mindkettőnek szüksége van egy kis időre, mielőtt meg tudjuk beszélni.”
– Ismerd el az érzéseit: “Megértem, hogy rosszul esett, amit Megről mondtam.”
– Ismerd el a saját részed a konfliktusban: “Belátom, hogy nagyon bántóan fogalmaztam. Sajnálom.”
– Bátorítsd: “Biztos vagyok benne, hogy el tudod dönteni, kivel barátkozz”
– Engedd hibázni: “Nem értünk egyet, de szeretlek és melletted állok”.
– Érzelmi őszinteség: “Nagyon aggódom érted, mert szeretlek és olyan dolgokat hallottam, ami miatt félek, hogy bajod esik”.